Új ingyenes hangoskönyv jelent meg a MEK kínálatában.
ROMEO: Hát így bocsátasz el, ily éhesen? JÚLIA: Hát mit kívánsz ma éjjel, édesem?
A hangoskönyv letölthető a MEK oldaláról, illetve az alábbi linkeken:
- 00_romeo_focim.mp3 – Hangos katalóguscédula (0:33 min. 0,4 Mbyte)
- 01_romeo_szemelyek.mp3 – Személyek (1:20 min. 1,0 Mbyte)
- 02_romeo_elohang.mp3 – Előhang (0:49 min. 0,6 Mbyte)
- 03_romeo_1felv.mp3 – Első felvonás (40:00 min. 28,8 Mbyte)
- 04_romeo_2felv.mp3 – Második felvonás (37:36 min. 27,1 Mbyte)
- 05_romeo_3felv.mp3 – Harmadik felvonás (42:55 min. 30,9 Mbyte)
- 06_romeo_4felv.mp3 – Negyedik felvonás (21:20 min. 15,4 Mbyte)
- 07_romeo_5felv.mp3 – Ötödik felvonás (22:34 min. 16,3 Mbyte)
Szöveges változat:
https://mek.oszk.hu/00800/00831/
Részlet a könyvből:
SÁMSON
Na, Gergő, most már aztán semmit se fogunk zsebre vágni.
GERGELY
Az nem is tanácsos. Mivelhogy aki zsebre vág valamit, azt nyomban dutyiba vágják.
SÁMSON
Nem érted. Úgy kirántom a kardom, hogy olyant még nem ettek.
GERGELY
Hát ebben már igazságod lehet. Kirántott kardot még bizonyára nem ettek.
SÁMSON
Ha én fölindulok, akkor mindjárt vágok.
GERGELY
Tudod, mit vágsz? Pofákat. De nem a másokét. Ahhoz te nehezen indulsz föl, komé.
SÁMSON
De csak jöjjön ide egy Montague-kutya, tudomisten, fölindulok.
GERGELY
Nézd: aki fölindul, az mozog, ennélfogva ha fölindulsz, el is indulsz. A bátor azonban áll.
SÁMSON
Nem áll. Mihelyt megpillantok egy Montague-kutyát, föl is indulok, meg is állok, mint a cövek. A Montague-ék minden pereputtyát fal mellé szorítom.
GERGELY
De mi nem lányokkal harcolunk, komé.
SÁMSON
Bánom is én. Én senkivel se ösmerek irgalmat: ha a férfiakat letepertem, következnek a lányok.
GERGELY
Csakhogy ezt ám a gazdánk nem hagyja helyben.
SÁMSON
Majd helybenhagyom őket én.
GERGELY
Érzed annak a súlyát, amit most mondasz?
SÁMSON
Majd megérzik a lányok: nagydarab marha ember vagyok.
GERGELY
Marha vagy, annyi szent, nagy marha. Rántsd ki a fringiád, jön két Montague-cseléd.
SÁMSON
Kard-ki-kard. Köss beléjük elül, én majd födözlek hátul.
GERGELY
De én már hátul se födözlek föl.
SÁMSON
Sose félts engem.
GERGELY
Félt a nyavalya.
SÁMSON
Ne sértsük meg a törvényt: hadd kezdjék ők.
GERGELY
Én majd elsétálok előttük: pofákat vágok rájuk. Értsék, ahogy akarják.
SÁMSON
És ahogy merik. Én pedig fügét mutatok nekik. Tűrjék, ha van hozzá pofájuk.
Ábrahám, Boldizsár jön
ÁBRAHÁM
Nekünk mutatja kend azt a fügét?
SÁMSON
Csak úgy fügét mutatok.
ÁBRAHÁM
Nekünk mutatja kend azt a fügét?
SÁMSON
(félre Gergelyhez) Te, megsértjük avval a törvényt, ha azt mondom, hogy nekik mutatom?
GERGELY
(félre Sámsonhoz) Dehogy.
SÁMSON
Nem kendteknek mutatom, csak úgy fügét mutatok.
GERGELY
Talán belénk akar kend kötni?
ÁBRAHÁM
Dehogyis akarok belekötni kendtekbe.
GERGELY
Mert ha akar, állok elébe: az én gazdám van olyan úr, mint a kendé.
ÁBRAHÁM
De nem különb.
SÁMSON
No jól van, komé, jól van.
GERGELY
(félre Sámsonhoz) Mondd, hogy különb: itt jön a gazdánk egyik atyjafia.
SÁMSON
Különb az, komé, különb.
ÁBRAHÁM
Hazudsz.
SÁMSON
Ha férfiak vagytok, vágjatok beléjük. Gergő, most mutasd a mestervágásod.
Vívnak, Benvolio jön
BENVOLIO
Széjjel, bolondok! (Leüti kardjukat)
Be kardotok. Nem tudják, mit csinálnak.
Tybalt jön
TYBALT
Hát karddal állsz e pipogyák közé?
Na rajta, és nézz szembe a halállal.
BENVOLIO
Békét akartam: dugd be kardodat,
Vagy jöjj s mi együtt válasszuk el őket.
TYBALT
Karddal papolsz békét? Utálom azt,
Akár a poklot s minden Montague-t.
Rongy, védd magad!
Vívnak. Mind a két házból nép tódul ki, beleelegyedik a verekedésbe, majd polgárok jönnek botokkal
POLGÁROK
Fustélyt, botot, kést! Verd csak, üsd agyon!
Fúj, Capuletek! Fúj-fúj, Montague-k!
Capulet hálóköntösben jön Capuletnével
CAPULET
Mi lárma ez? Hé, adssza hosszú kardom!
CAPULETNÉ
Mankót, mankót! – minek neked a kard?
CAPULET
A kardomat! – Vén Montague is itt van,
Hogy rázza rám ingerkedő vasát.
Montague, Montague-né jön
MONTAGUE
Gaz Capulet – hagyj engem, hagyj, ha mondom.
MONTAGUE–NÉ
Lépést se tőlem, nem fogsz vívni véle.
Herceg jön, kíséretével
HERCEG
Ti békebontó, zendülő cselédek,
Szomszédi vértől mocskosult vasakkal:
Nem hallotok? Mit! emberek, ti barmok!
Hát lángotok az eretekbe zajgó
Bíborpatakkal oltanátok el?
Halálfia, ki vérszínű kezéből
Le nem veti ádázkodó vasát
És most se hallgat feldühödt urára. –
Csip-csup szavak miatt már harmadízben
Polgárviszály támadt, zavarva békénk,
Miattatok, Capulet s Montague,
Verona agg polgárai pedig
Lerúgva tisztes, úri köntösük
Vén fringiát ragadtak vén kezükbe
Rozsdás patvarkodástokat leverni:
Hát az, aki még egyszer lázad itten,
Az életével fog fizetni érte.
Mostan tehát mindenki hazatér:
Te, Capulet, azonnal énvelem jössz,
S te, Montague, ma délután keress föl
A városházi székülőtanácsban,
Ottan tudod meg, mit határozunk majd.
Még egyszer: aki nem megy most se – meghal!
MONTAGUE
Mondd, ki kavarta föl e régi harcot?
Öcsém, te itt voltál a kezdeténél?
BENVOLIO
Ellenfeled cselédjei s tiéid,
Mikor kiléptem, már egymásra mentek.
Én hát közéjük álltam: erre jött
A vad Tybalt, kezében puszta karddal,
Szitkot lehelt fülembe, vívni hívott,
Vagdalta kardjával a levegőt,
Mely csak fütyült reá, sértetlenül.
Aztán döfödjük egymást és püföljük,
Sokan kifutnak, minden penge serceg,
Míg végre jön és szétválaszt a Herceg.
MONTAGUE–NÉ
Hol Romeo? – mondd, nem láttad te még ma?
Jó, hogy nem volt e csúf csetepatéba.
BENVOLIO
Egy órával korábban, hogy a szent nap
Keletnek aranyablakán kikukkant,
Bolyongni űzött nyugtalan kedélyem,
A szikamor-liget körül, amely
Nyugat felől övedzi városunkat,
Láttam fiad, ő már korán elindult.
Hozzá siettem, ám hogy észrevett,
A fák alá lopódzott hirtelen.
Én – mert tudom magamról, hogy az érzés
Mélyebb, mikor egész magunk vagyunk –
Érzésemet követtem és nem őt,
S kerültem őt, ki engem elkerült.
MONTAGUE
Hajnal felé már látták gyakran erre,
Locsolta a friss harmatot könnyével,
Felhőt dagasztott sóhaj-fellegekkel.
De amikor a mindent-kedvelő nap
Távol-Keleten, Aurora[1] ágyán
Széthúzza a borongó kárpitot,
Szalad a fény elől borús fiam,
Bezárja a szobája ablakát,
Kicsukja onnan a napot, verőfényt
És mesterséges éjszakát csinál:
Bús gondja egyre nő, akár az éjjel,
Ha jó tanács nem űzi végre széjjel.
BENVOLIO
És nem tudod, bátyám, mi az oka?
MONTAGUE
Ha sejteném! De erről nem beszél.
BENVOLIO
Mért nem fogod hát vallatóra egyszer?
MONTAGUE
Faggattam én is, sok barátja is:
De csak a szíve a tanácsadója.
És erre hallgat – nem tudom, miként -,
Elfordul ő a fürkész, vizsga szemtől,
Akár a bimbó, mit rág csúnya féreg
S nem tárja ki a szirmait a légnek,
És nem ajánlja szép arcát a napnak.
Mihelyt tudjuk, miért hullt e bú rája,
Megleljük azt is, hogy mi a kúrája.
BENVOLIO
Nézd, erre jő: siessetek tovább.
Törik-szakad, én meglelem okát.
MONTAGUE
Ha gyónna néked – bár lehetne hinnem -,
De boldog volnék. Asszonyom, jer innen.
Montague és Montague-né el. Romeo jön
BENVOLIO
Öcsém, jó reggelt!
ROMEO
Ily ifjú a nap?
BENVOLIO
Most múlt kilenc.
ROMEO
Időnk a bú alatt
Hosszúra nyúlik. Az apám szaladt el?
BENVOLIO
Az. – Mért hosszú a napja Romeónak?
ROMEO
Mert nincsen, ami megkurtítsa, testvér.
BENVOLIO
Szeretsz valakit?
ROMEO
Vége!
BENVOLIO
Nem szeretsz hát?
ROMEO
Az nem szeret, akit én szeretek.
BENVOLIO
Jaj, a Szerelem szemre oly szelíd,
S goromba zsarnok, hogyha közelít.
ROMEO
Jaj, ő magának mindig elegendő,
Szem nélkül is lát, bár szemén a kendő! –
Mondd, hol eszünk? Ó, jaj. – Mi volt a patvar?
Ne is beszélj, mindent hallottam itt.
Sok-sok gyűlölség s tenger szerelem: –
Veszett szerelem! Szerelmes gyűlölség!
Ó, valami, mi semmiből fogant!
Ó, súlyos könnyűség, komoly üresség,
Gyönyörű alakok torz zűrzavarja!
Ólompehely, hidegtűz, éberálom,
Beteg egészség, minden, ami nem!
Így szeretek én, s ezt nem szeretem.
Nem is nevetsz?
BENVOLIO
Inkább sírok, barátom.
ROMEO
Min sírsz, te jó szív?
BENVOLIO
Jó szíved baján.
ROMEO
Aki szeret, mind ily bolond, na lám.
A mellemet a bánat súlya nyomta,
Te tőlem elvetted, de erre nyomba
Több lett enyém: szóval mivel szerettél,
Nőtt bánatom s új béklyóba verettél.
Szeretni: sóhaj füstje, kósza gőz,
Majd szikratűz a szembe, hogyha győz,
S ha fáj, könnyekből egy nagy óceán.
Mi más szeretni? Higgadt, tiszta téboly –
Édes vigaszság, epe, ami szétfoly. –
Áldjon az ég.
BENVOLIO
Várj! Én megyek veled.
Megbántsz nagyon, ha meg nem engeded.
ROMEO
Csitt, elvesztettem önmagam, ne szóljál.
Romeo nincs itt: máshol valahol jár.
BENVOLIO
Mondd meg nekem, komolyan, kit szeretsz?
ROMEO
Hát nyögjek is, beszéljek is?
BENVOLIO
Ne nyögj,
Csak mondd meg komolyan.
ROMEO
Végrendelkezni kell szegény betegnek –
Beszélni kell annak, akit temetnek?
Hát komolyan, én egy – nőt szeretek.
BENVOLIO
Egy nőt? Hisz ezt sejtettem én előbb is.
ROMEO
Micsoda ész vagy. S a hegyébe: szép.
BENVOLIO
Így célt el nem hibáznék semmiképp.
ROMEO
De elhibáznád: mert neki hiába
Cupido[2] nyila, szűz, akár Diána.[3]
A tisztesség a vértje, és ha víjja,
Rajt széttör a szerelem csitri íja.
Szerelmes csók kis ostromát kacagja,
Szemek tüzét, s nem nyitja ki ölét
A szent nőt is megszédítő arany.
Szépsége gazdag – árva diadal –
Mert hogyha hal, szépsége véle hal.
BENVOLIO
Megesküdött, hogy szűz marad, azér?
ROMEO
Igen kucorgó, így tehát pazér.
A szépség, mit koplaltat a szigor,
Sok szép reményt, utódot eltipor.
Szép és nagyon jó, állja a delejt,
Ő égbe jut s engem pokolba ejt.
Szeretni nem akar e szűzi lélek
S az esküje halálom: holtan élek.
BENVOLIO
Akkor felejts el emlékezni rá.
ROMEO
De hogy felejtsek emlékezni, kérlek?
BENVOLIO
Úgy, hogy tekints a többi nő felé,
Hisz annyi szép van még.
ROMEO
De akkor én
Még szebbnek érzem őt, tökéletesbnek.
Fekete álca hölgyek homlokán
Arról beszél, milyen fehérek ők.
Ki megvakul, az nem feledheti
Szemevilága régi, drága kincsét.
Egy nőt mutass, kinél nincs szebb a földön,
S arcáról én azt olvasom ki majd,
Hogy nála is különb, százszorta szebb.
Eh, nem tanítsz feledni engemet.
BENVOLIO
De megtanítlak majd, nem engedek.
Elmennek
