Új ingyenes hangoskönyv jelent meg a MEK kínálatában.
Ebben a szomorú elváltozásomban legföljebb az vígasztalhatott volna, hogy szerelmi fegyverem is hatalmassá növekedett, de ó jaj, nem tudtam már ölelni Fotist! Amint tehetetlenségemben végignéztem apróra testemet, láttam, hogy nem madár vagyok, hanem szamár.
A hangoskönyv letölthető a MEK oldaláról, illetve az alábbi linkeken:
- 0974aa00.mp3 – Hangos katalóguscédula (122 kbyte)
- 0974ab01.mp3 – Bevezetés (39:19 min. 11,8 Mbyte)
- 0974af01.mp3 – Első könyv (46:54 min. 14,1 Mbyte)
- 0974af02.mp3 – Második könyv (57:05 min. 17,1 Mbyte)
- 0974af03.mp3 – Harmadik könyv (51:04 min. 15,3 Mbyte)
- 0974af04.mp3 – Negyedik könyv (61:04 min. 18,3 Mbyte)
- 0974af05.mp3 – Ötödik könyv (54:50 min. 16,4 Mbyte)
- 0974af06.mp3 – Hatodik könyv (55:43 min. 16,7 Mbyte)
- 0974af07.mp3 – Hetedik könyv (51:23 min. 15,4 Mbyte)
- 0974af08.mp3 – Nyolcadik könyv (56:49 min. 17,0 Mbyte)
- 0974af09.mp3 – Kilencedik könyv (78:37 min. 23,6 Mbyte)
- 0974af10.mp3 – Tizedik könyv (71:03 min. 21,3 Mbyte)
- 0974af11.mp3 – Tizenegyedik könyv (60:29 min. 18,1 Mbyte)
Szöveges változat:
https://mek.oszk.hu/04000/04003/
Részlet a könyvből:
Első fejezet
Nos én neked e görög szabású regényben sok-sok tarka történetet fűzök egybe, és kíváncsi füled csintalan csacsogásommal elhódítom (ha ugyan a huncutkodó nílusi nádtollal telefirkált, efféle egyiptomi papiruszt elolvasni nincs ellenedre), hogy megcsodáld: miként fordul másra az emberek sorsa, amint átváltozik testük, s hogyan zökken újra régi medrébe, amint testüket visszakapják.
Hozzáfogok.
Hogy ki s miféle szerzet vagyok?
Dióhéjban elmondom ím.
Az attikai Hymettos, az ephyrai Isthmos, a spártai Taenaros – halhatatlan könyvekben elhíresült, örökre boldog rögök – nemzetségem ős bölcseje: Attika nyelvét ott tanultam meg, ifjonti, lendületes munka árán. Majd midőn Latium fővárosában tanyát vertem, nekifeküdtem a római művelődés ősi nyelvének, s holott tanárom se volt, megtanultam.
Nos első szavam íme: bocsánat, ha ügyetlen beszélője én e különös és szónoklatos nyelvnek, valamiben sértem ízlésedet. De talán éppen ez az idegen-szóval-élés felel meg az irodalmi műlovarkodás e műfajának, amelyre adtam fejem.
Afféle görög regényt kezdek el.
Figyelj, olvasóm: gyönyörködni fogsz.
Thessaliába (ott is nagy a becsületem, hiszen anyai családfám gyökerei ama híres-neves Plutarchosig és unokaöccséig, Sextus filozófusig visszanyúlnak), mondom Thessaliába igyekeztem ügyes-bajos dolgaimban. Minekutána hófehér thessaliai paripám hátán hegyek meredekjein, völgyek süppedős útjain, pázsitok harmatán, mezők göröngyein keresztültörtem magam, s mivel már kifulladt lovam s magam is frissre akartam járni egy kicsit az ülésben meggémberedett testemet: leugrom lovamról, gondosan ledörzsölöm homlokát, megsimogatom a füleit, leveszem a zabláját s lassan, lépésben előtte ballagok, hogy könnyítsen, a szokott természetes módon, beleinek kínos renyheségén. Miközben lépdelve legelész s mentében jobbra-balra fordulva a füvet tépdesi, én csatlakozom két másik utashoz, akik történetesen épp előttem bandukoltak. És amíg fülelek: ugyan mi szó járja köztük vajon, az egyik hahotára fakad:
– Ugyan hagyd abba már ezt a túlságosan együgyű és túlságosan rémítő hazudozást!
Alighogy ezt hallom, már amilyen pletykára éhes vagyok, belekottyanok:
– Dehogy, dehogy! Hadd hallgassam végig inkább én is azt a történetet, nem mintha kíváncsi természetű volnék, de én mindent szeretek tudni, vagy legalábbis temérdek sokat. Aztán egy-egy elbeszélés derűs kellemessége közben könnyebb is lesz felkapaszkodni e zord-rideg hegytetőre.
– Hallod-e – fordult hozzám az első, ki megszólalt – olyan egetverő hazugság biz ez, mintha valaki azt mondaná, hogy holmi varázsigék ráolvasására a rohanó folyók visszafordulnak, a tenger megbénul és megmered, a Nap megáll, a Hold lecsurran, leszakadnak a csillagok, a nappal megszűnik s örökös lesz az éjszaka.
Most aztán felcsillanó reménnyel szóra bátorodtam:
– Hékás, ne kertelj, ne csűrj-csavarj! Ha egyszer elkezdted, csak meséld végig szépen azt a történetet.
Aztán az előbbihez fordulok:
– Te a magad paraszti eszével s megrögzött konokságával tagadsz fölényesen mindent, pedig ki tudja, tán színigaz minden! Bizisten a legmegátalkodottabb tökfejűnél is ostobább vagy, ha mindazt hazugságnak bélyegzed, amiről még sohasem hallottál, ami új a szemednek, vagy ami oly megfoghatatlannak tűnik, hogy semmiképp sem fér a kobakodba. Ha azonban az ilyesmit megvizsgálod tövéről-hegyére, fölismered nyomban, hogy nemcsak világosan érthető, hanem gyerekjáték akár végre is hajtani. Például én: tegnap este, hogy versenyt zabáltam az asztaltársaimmal és a kelleténél nagyobb sajtos árpakása-gombócot akartam mindenáron legyűrni, torkomon akadt a ragadós-pépes étel, megszakadt a lélegzetem, és hogy meg nem fulladtam rajta, csak paraszthajszál híja volt. Viszont Athénben a Képcsarnok előtt láttam minapában a tulajdon szememmel, amint valami csepürágó egy hegyével lefelé fordított, borotvaéles lovassági kardot lenyelt, s aztán – hogy egy kis borravalóval is ösztökélték – egy vadászgerelyt, a gyilkos hegyével a gyomrába tolt! Hát egyszerre csak a vashegy tövéből – ahonnan a belédöfött lándzsanyél a tarkó fölé fölmeredt – fürge s elbájoló kisfiú röppen ám fölfelé s kígyózó hajlongások közben könnyed és légies táncra lendül, úgyhogy ahányan ott voltunk, mind a szánkat tátottuk ámultunkban: mintha csak az orvosisten nagyjából legallyazott bütykös botjára sima gyűrűzéssel ama dicső kígyó kúszna fel. Hanem hát hallod-e te, ha már egyszer elkezdted, mondd el csak végig ezt a történetet! Én majd egymagam ehelyett is elhiszem néked, és ahogy az első fogadót érjük utunkban, meghívlak ebédre vendégemül. Itt a kezem: jutalmadul ezt kapod.
Végre megszólalt:
– Amit ígérsz, elfogadom, köszönettel és szívesen; az elbeszélést pedig, amelyet elkezdtem, elejétől fogva elmondom újra.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Azonban elsőben is esküszöm a mindentlátó Nap-istenre, hogy tulajdon magammal történt meg és színigaz, amit elmesélek; s ha Thessaliába, annak is a legközelebbi városába érkeztek, nyomban bizonyságot szerezhettek felőle, hogy ennek az ismerős történetnek szájnál szájra jár ott a híre.
De hogy előbb megtudjátok: ki fia-borja volnék, megmondom én: aeginai. Azt is elárulom, mi a kenyéradó mesterségem: mézzel, sajttal s egyéb efféle vendéglői áruval cikázom keresztül-kasul Thessaliát, Aetoliát, Boeotiát.
Hát mikor egyszer neszét vettem, hogy Hypatában, Thessalia legfényesebb városában hihetetlenül potom pénzért pompás zamatú fiatal sajtot árulnak, lóhalálában odasiettem, hogy az egész készletet megvegyem. Csakhogy ballábbal indultam útnak, s mert így esik rendszerint, a jó vásár reménye ezúttal is füstbement: egy Lupus nevű nagykereskedő ugyanis egy nappal előbb megvásárolta mind. Mit volt mit tennem? A haszontalan lótás-futás elcsigázott, tehát alighogy estére hajlott a nap, a fürdőbe mentem: hát uramfia, ott látom ám Socratest, régi pajtásomat. A földön kuporgott félmeztelenül, ócska, rongyos köpenyben, holtravált arccal, szánalmasan soványra torzultan, mint az utcasarkokon kéregető, balsorstól megtépázott, szegény koldusok.
Hiába volt régi ismerősöm és jóbarátom, ebben az állapotában mégis csak ímmel-ámmal léptem közel hozzá.
– Ejnye-ejnye Socratesem – szólítottam meg – mi ez? Miért vagy ily meggyötört? Miféle gazság juttatott ennyire? Meg is gyászoltak, el is sirattak már otthonodban bizony, és a császári fő-bíró gyermekeid mellé gyámokat rendelt; feleséged elvégezte a halotti szertartásokat, s azóta örökös gyászban, s fájdalomban is hervadoz, a szüntelen zokogásban már-már szemét is kisírta, s most a szülei egyre sürgetik, hogy gyászos özvegységét második menyegző örömeivel derítse már vígalomra! S íme most elém kerülsz, mindnyájunk végtelen szégyenére, mint egy kisértet, árnya tennen-magadnak!
– Aristomenes – fordult hozzám – bizony, hogy sem a szerencse síkos útvesztőit, sem ingatag állhatatlanságát, sem forgandó változásait te nem ismered.
Szólt és foszladozó rongyaiba temette szégyentől hirtelen kigyulladó arcát, miközben köldökétől a szemérméig meztelenre tárta testét. Én ezt a szánalmas nyomorúságot nem bírtam tovább nézni, megragadtam kezét s mindenáron szerettem volna talpraállítani. De ő azonmód, ki sem takarván fejét, ellenállt:
– Eressz el, eressz el, hadd gyönyörködjék a sors még tovább diadalmi emlékművében, amelyet – nézz meg – bennem állított ő maga!
Nagy nehezen rávettem, hogy velem jöjjön, egyúttal pedig levetve felső ruhámat, ráadtam sebtiben, s úgy ahogy befödtem vele. Erre tüstént megfürdetem, a dögönyözést, kenést egyedül magam végezem, a rettenetes piszokréteget nagy üggyel-bajjal lesúrolom, derekasan rendbehozom, és – bármilyen fáradt voltam – halálosan kimerült pajtásomat eltámogatom szállásomra nagy kínosan, ággyal üdítem, étellel erősítem, itallal nyugtatom, mesékkel elzsongítom. És lassan-lassan belopódzik a jókedv, megoldódik nyelvünk, röpködnek a finom s ingerkedő tréfák, vérszemet kap a csipkelődés, amikor egyszerre csak keserves sóhajtozás szakad föl melle mélyéből, dühödt ököllel döngeti homlokát s így kezdi rá:
– Ó jaj, szegény fejem! Messze földön híres gladiátori játék gyönyörűségei után vetettem magam s ezenközben szakadt rám ily irtózatos balszerencse. Macedóniába mentem üzleti ügyben, te is jól tudod. Tíz hónapig tartózkodtam ott, s mikor már jól megszedtem magam, útnak indultam haza. Már-már beértem Larissába – mert átutazóban ott akartam végignézni a játékokat – amikor egyszerre csak szakadékos, úttalan völgykatlanban marcona rablók utamat állták, s mindenem elrabolták. De magam ép bőrrel menekültem, s halálosan elcsigázva bevetődtem egy Meroe nevű, már nem épp fiatal, ám veszettül csinos csapláros-asszonyhoz, s töviről-hegyére mindjárt el is mondom neki hosszas csavargásomat és rémületes utamat és siralmas megraboltatásomat; az asszony szokatlanul kedvesen bánik velem, pompás, sőt potyás vacsorával torkig lakat, utoljára pedig, mikor lángragyúl szenvedélye, ágyába von. Jaj, én szerencsétlen! attól a pillanattól kezdve, hogy véle háltam, ez az egyetlen ölelkezés örökös és végzetes szolgaságra kárhoztatott, úgyannyira, hogy még ama néhány rongyom is nékiadtam, amit rajtam hagytak a jószívű rablók, takargatni mezítelenségemet; épp így még csekély bérem is, amit – míg erőmből futotta – zsákhordással kerestem, míg végre is a jóasszony s a balszerencse azzá a ronccsá csúfított, amilyennek épp imént te is láttál.
– Polluxra mondom – riadtam rá – megérdemelnéd, hogy a leggyalázatosabb sors zúduljon reád (ha ugyan képzelhető is gyalázatosabb annál, amelyben még az előbb is sínylődtél), mert az érzéki gyönyörűséget s azt a ringyók ringyóját gyermekeidnél s házi tűzhelyednél többre tartottad!
– Csitt, csitt – vágott a szavamba rettenő rémülettel, mutatóujját ajkára tapasztva, aztán körülkémlelt: szólhat-e biztonságosan, s odasúgta: – ne bántsd ezt az isteni asszonyt, mert hányiveti beszédednek könnyen nagy árát adhatod!
– Ugyan úgy-e – csipkelődtem – hát miféle némber ez a hatalmas kocsmakirálynő?
– Boszorkány – rebegte – bűbájos; hatalma van lehozni az eget, levegőbe emelni a földet, kővé dermeszteni a forrásokat, porrá omlasztani a hegyeket, életre hívni a holtakat, alvilágra vetni az isteneket, kioltani a csillagokat s fényességbe borítani az örök-sötét Tartarust!
– Kérlek szépen – szakítottam félbe – told csak félre a tragikus díszletet, csavard össze a színpadi függönyt és beszélj érthető nyelven.
– Elmondjam-e – kérdezte – egyik vagy másik, vagy egész sereg bűbájoskodását? Mert hogy veszettül belebolonduljanak nemcsak az odavalósiak, hanem még az indusok, vagy a kétféle aethiopsok, vagy akár maguk az ellenlábasok, az az ő bűbájosságának csak amolyan csip-csup tréfadolog, gyerekjáték. Inkább hallgasd meg, mi mindenre vetemedett ország-világ előtt.
– Egyik szeretőjét, csak azért, mert más nővel fajtalankodott, egyetlen szavával hóddá változtatta, mert ez a vadállat úgy fél a fogságtól, hogy ha üldözik, leharapja nemzőszerveit s így menekül. Ezzel az volt a célja, hogy így járjon a szeretője is, mert más nővel kezdett viszonyt. A szomszéd kocsmárost kenyéririgységből békává éktelenítette és az öreg most ott úszkál egyik boroshordóban s régi vendégeit a seprőben evickélve, udvarias brekegéssel, rekedten szólogatja. Egy ügyvédet, aki pert akasztott nyakába, birkává változtatott s most ez a birka ügyvédkedik. Ugyancsak egyik szeretőjének a feleségét, aki nagy-nyelvesen lepiszkolta, örökös terhességre kárhoztatta, úgy, hogy elzárta méhét s visszatartotta magzatát, pedig már érett volt méhének gyümölcse. Nyolc éve viseli már terhét az a szerencsétlen asszonyka (a közönség számon tartja!) s dagad, egyre dagad, mintha csak elefántot akarna a világra hozni.
– Hogy egyre-másra ilyenekben mesterkedett s egyik embert a másik után tönkrejuttatta, a lakosságban általános felháborodás tört ki. Elhatározták, hogy másnap kegyetlenül agyonkövezik. Azonban ráolvasásainak erejével meghiúsította ezt a szándékot s valamint ama bizonyos Medea egyetlen rövid nap alatt, amelyet Kreontól haladékul kapott, egész házát, leányát s magát az öreget is, koszorújából kicsapó lángokkal halálra égette – úgy ez is: halottas varázsigéket mormolt egy gödörbe, amint nekem ő maga mondta el részegen, mindenkit a lakásához szegzett a szellemek titokzatos hatalmával, úgyhogy két álló napig sem feltörni a zárakat, sem kiszakítani az ajtószárnyakat, sem akár kiásni a házfalakat senki sem bírta. Végre is egymást addig-addig tüzelték, hogy felkiáltottak s nagy esküt tettek egyhangúlag: nem nyúlnak hozzá csak egy ujjal is, s ha ez ellen bárki is vétene, istenigazában őt megsegítik. Erre aztán megengesztelődött s felszabadította a várost a varázs alól. De az ellene szőtt összeesküvés szervezőjét egy viharos éjszakán egész házával, azonmód, ahogy zárva volt, falastul és földestül és alapkövestül, szőröstül-bőröstül elvitte száz mérföldnyire másféle városba, mely ott feküdt fenn a zord hegytetőn, s épp ezért szűkösen volt vize. És mivelhogy az ottlakók házrengetegében az újdon érkezett háznak helyet szorítani már sehogysem tudott, a városkapu előtt ledobta és távozott.
– Socratesem – feleltem – elbeszélésed csodás és egyben hajmeresztő. Annyi bizonyos, hogy nem holmi kis tövist, hanem valóságos lándzsát döftél belém, vagyis nem valami halvány aggodalommal szúrtál szíven, hanem bizony rettegéssel: hogy hátha ez a boszorkány valamiféle szellem segítségével éppen így kihallgatja még a mi beszélgetésünket is. Hajtsuk hát fejünket minél előbb nyugalomra s ha fáradt testünket az álom majd felüdítette, mielőtt még a hajnal dereng, szökjünk el innen, amilyen messzire csak tudunk.
Jótanácsomnak nem értem még a végére sem, mikor az én jó Socratesemen már is erőt vett a szokatlanul bőséges borivás és a végtelen kimerültség: elszunnyadt és hangosan hortyogott. Én meg becsuktam az ajtót, jól betoltam a reteszt, ágyamat az ajtó sarkához húztam és szorosan odanyomtam, aztán belefeküdtem. Eleinte a félelemtől jó darabig nem tudtam elaludni, végre úgy éjfél tájban elszenderedtem. Alighogy elpihentem, egyszerre csak hatalmas dördüléssel (könnyű volt kitalálni, hogy alighanem betörők műve ez) kivágódik az ajtó, vagyis inkább tövestül kiszakad és kitörik a sarkaiból s a földre zuhan. Az ágyam, amely különben is rövidke volt, korhadt s egyik lábára csonka, ettől a rettenetes erejű rohamtól felborult, engem kiröpített magából, lelökött a földre, felborulva rám zuhant, leborított és eltakart.
És ekkor én kézzelfoghatóan tapasztaltam, hogy bizonyos érzelmek néha éppen a lényegükkel ellenkező hatásban nyilvánulnak. Mert amint örömünkben igen gyakran könnyekre fakadunk, úgy én is ebben a rettentő szorongásomban kénytelen-kelletlen elnevettem magamat, hogy íme: Aristomenes voltam és teknősbéka lett belőlem. Miközben hát a piszokban fetrengtem, sanda szemmel kikukucskáltam ágyam ravasz bástyája mögül, hogy hát mi történik itt. Két meglett korú asszonyt láttam: az egyiknek égő lámpa, a másiknak szivacs és kivont kard volt a kezében. Így fölszerelve odaálltak a mély álomba merült Socrates mellé.
– Panthia testvér – kezdte az, amelyiknél kard volt – ez a drága Endymion, ez az én szeretőm, aki éjjel-nappal tiporta liliomos leányságomat, ez az, aki most már fittyet hány szerelmemnek, s nemcsak hogy becstelen híremet költi, de még szökésen is töri a fejét. Én meg a ravasz Ulixestől elhagyott Calypso módjára sajnos örökre sirathatom elhagyattatásomat.
Aztán kinyújtotta karját, megmutatott engem is Panthiájának és így folytatta:
– Ez a mákvirág meg Aristomenes, a tanácsadója, aki a szökést is kieszelte. Most itt fekszik a földön elterülve, meglapulva az ágy alatt, szinte a halál torkában és mindent kikémlel abban a hiszemben, hogy ellenem szórt piszkolódásaiért hajaszála se fog meggörbülni. De lesz gondom rá később, vagyis inkább hamarosan, vagy még inkább most rögtön, hogy előbbi szájaskodását is, mostani kíváncsiskodását is megkeserülje!
Szegény fejem! Ahogy ezt hallottam, kivert a hideg verejték s belülről olyan reszketés rázott, hogy remegésemtől az ágy is nyugtalanul vonaglott-táncolt a hátamon. És megszólalt a kitűnő Panthia:
– Nem volna legjobb, Meroe testvér, ha ezt itt előbb bacchans-nők módjára szétmarcangolnók, vagy legalábbis összekötöznek kezét-lábát s levágnók a férfiasságát?
Erre Meroe (valóban, most eszméltem rá, hogy ő az, akinek nevét Socrates említette történetében) így válaszolt:
– Ellenkezőleg, legalább ő maradjon életben, hogy majd ennek a szegény nyomorultnak a holttestét valami kis sírdomb alá elföldelje.
Ezzel Socrates fejét jobbfelé fordította s baloldalt markolatig döfte a kardot a torkába, aztán odatartott egy kis tömlőt s gondosan felfogta kibuggyanó vérét, úgy hogy egyetlen csepp sem piroslott fel sehol. Mindezt a tulajdon szememmel láttam. Ezenfelül pedig (gondolom azért, hogy hajszálnyira pontosan végezze az áldozási szertartást) a derék Meroe a sebnyíláson át mélyen belenyúlt szerencsétlen pajtásom mellkasába, kitapogatta és kihúzta a szívét, miközben ez a kardvágással keresztülmetszett torkából a seben át valami hangot, helyesebben afféle tagolatlan hörgést ökrendezett föl és kiadta lelkét. A sebnek tátongó nyílását Panthia betömte a szivaccsal s így olvasott rá:
– Hallsza, szivacs, tengerben születtél, folyóvízen át ne menj!
Ennekutána kifelé indultak, de előbb félretolták az ágyat, szétvetett lábakkal arcom fölé telepedtek s rám ürítették hólyagjukat, úgy hogy undorító vizelletükkel lucskosra áztattak.
Alig hogy túljutottak a küszöbön, az ajtó visszalendült eredeti állapotába épségben: a sarkvasak belefúródnak lyukaikba; az ajtószárny az ajtófélfákra simul, a reteszek visszafutnak záraikba. Én pedig, amint holtraváltan, meztelenül, dideregve, vizellettel végigfreccsentve, még mindig ott feküdtem a földön, mintha csak épp az imént bújtam volna ki anyám méhéből (vagy még inkább féllábbal a sírban, vagy mintha túléltem volna halálomat, vagy mint egy utószülött, vagy legalábbis mintha kereszthalálra lettem volna kárhoztatva), ekként évődtem magamban:
– Mi lesz velem, ha reggelre kiderül ez a gyilkosság? Ha megmondom az igazat, ki hiszi el, hogy vallomásom akár csak valószínű is? “Legalább segítségért kiabálhattál volna, ha már ilyen markos legény létedre nem tudtál elbánni holmi némberekkel! Szemed láttára meggyilkolnak egy embert és te hallgatsz? Mért nem estél áldozatul ugyanannak a gyilkos támadásnak te is? Mért kegyelmezett a kegyetlen gyilkos bűntette tanújának, hiszen följelentheted! Nos hát éppen azért, mert megmenekültél a haláltól, halál fia vagy!”
Már nappalba hajlott az éjszaka és én még egyre csak ezt hánytam-vetettem magamban. Végre is legokosabbnak gondoltam, ha még napkelte előtt titokban kisurranok, s ha remegő inakkal is, de nekivágok az útnak. Fogom hát kis batyumat, beillesztem a kulcsot, félrehúzom a reteszt; csakhogy most számtalanszor kellett beledugdosnom a kulcsot, míg végre nagy nehezen kinyílt ez a derék, becsületes ajtó, amely pedig az éjjel csak úgy magától kitárult!
– Hé, hát te hol vagy? – kiáltottam el magam. – Nyisd ki csak a fogadó kapuját, még napkelte előtt szeretnék útrakelni!
A kapus ott feküdt a fogadó ajtaja mögött a földön s félig még álmában rám mordult:
– Hallod-e, nem tudod, hogy rablók garázdálkodnak az utakon, hogy épp ilyenkor, éjnek-éjszakáján indulsz útnak? Mert még ha nyomja is valami gazemberség a lelkedet, s emiatt halálra is szántad magad, én bizony nem vagyok tökkelütött, hogy miattad kockára vessem az életemet!
– Hiszen mindjárt kivilágosodik – ellenkeztem – és különben is mit vehetnének el a rablók ilyen földhözragadt szegény utastól? Hát nem tudod, ostoba, hogy meztelen embert még tíz díjbirkózó sem tud levetkőztetni?
Ernyedt-álmosan fordult a fickó a másik oldalára s odadörmögte:
– Mit tudom én, nem ölted-e meg a pajtásodat, akivel az este betértél s nem akarsz-e most biztonság okáért kereket oldani?
Ebben a pillanatban – jól emlékszem – mintha a föld nyílt volna meg alattam; szinte láttam a feneketlen Tartarust s benne a Cerberus-kutyát, mintha szőröstül-bőröstül be akart volna kapni. És ekkor eszembe villant, hogy a kitűnő Meroe bizonyára nem jószívűségből kegyelmezett meg szegény fejemnek, hanem gonoszságból hagyta meg életemet, hogy akasztófára juttasson. Visszakullogtam hát a szobába és az öngyilkosságnak valami hirtelen módján törtem a fejemet. De a Sors semmi más halálos fegyvert nem adott kezem ügyébe, csak épp az ágyat; megszólítottam hát:
– Hajh, hajh, ágyacskám, szívem drága kincse, aki annyi keservet végigszenvedtél velem, részese s tanúja az éjjeli eseményeknek, te egyetlen, akire meghurcoltatásomban ártatlanságom bizonyságául hivatkozhatom, ím a halálba sietek, a megváltó fegyvert te add most kezembe!
Szóltam és nekiestem a kötélnek, amellyel át volt kötve; lefejtettem róla s a kötél egyik végét feldobtam és ráerősítettem arra a gerendára, amely az ablak szemöldökfájából az egyik oldalon kinyúlt, másik végét pedig jó erősen hurokra csomóztam. Aztán, végzetem felé magasztosodva, felléptem az ágyra, fejjel belebújtam a hurokba s nyakamra erősítettem. De miközben egyik lábammal elrúgtam a támasztékot, amelyen álltam, hogy a súlyomtól megfeszülő kötél gégémre szoruljon s lélegzetemet megszakassza, a különben is öreg és foszladozó kötél elszakadt, én lepottyantam a magasból, rázuhantam a mellettem fekvő Socratesre s vele együtt a földre hemperedtem. És íme, ebben a pillanatban berohant a kapus, éktelen ordítozással:
– Hé, hol vagy te, aki éjnek éjszakáján olyan szörnyen siettél, most meg hortyogsz, fülig takaródzva?
Erre, már nem tudom, vajon az eséstől-e vagy a fickó éktelen ordítozásától, felébredt Socrates és feltápászkodott:
– Nem hiába átkozza minden vendég ezeket a fogadósokat! – dörmögte. – Ez a szemtelen fickó is, hogy ilyen idétlenül berontott (nyilván el akart emelni valamit), vad bömbölésével felriasztott legmélyebb álmomból, pedig nagyon bágyadt vagyok.
A váratlan öröm hatása alatt derülten s fürgén toppantam elébe:
– Íme, kapunk hűséges őre, itt az én útitársam és atyámfia, akit én meggyilkoltam, mint ahogy az éjjel részeg fejjel gazul rámfogtad.
Szóltam, megöleltem Socratest és összevissza csókoltam.
De szegénynek megütötte orrát a bűzös vizellet szaga, amellyel engem az a két boszorkány bemocskolt és riadtan eltolt magától:
– Menj innen, hisz olyan büdös vagy, mint a legmocskosabb szennygödör!
Egyúttal azonban barátságosan érdeklődni kezdett emez illat oka-foka felől. Kétségbeesésemben hirtelen valami hülye tréfát rögtönöztem, más tárgyra tereltem figyelmét, karonfogtam és szóltam:
– Menjünk csak, élvezzük a hajnali utazás kellemességeit!
Fogtam kis batyumat, megfizettem a fogadósnak a szállás árát és nekivágtunk az útnak.
Alig haladtunk valamit, máris felvillant a napsugár s fényességbe borított mindent. Én kíváncsian pislogattam pajtásom nyakának arra a pontjára, ahol a kardot behatolni láttam és így füstölögtem magamban:
– Ostoba vagy, holtrészegre ittad magad és vadakat összeálmodtál, íme, Socrates, ép, egészséges, kutya-baja. Hol a sebhely, hol a szivacs? Végül hol az az egészen friss, mélységesen mély sebe?
Aztán hozzáfordultam:
– Nem hiába bizonygatják a legkitűnőbb orvosok, hogy aki puffadtra zabálja és leissza magát, borzalmas és szörnyű dolgokat álmodik. Nekem is, hogy az este sűrűbben nézegettem a pohár fenekére, keserves éjszakám volt; olyan rémes és kegyetlen álmokat sorakoztatott elém, hogy még most is azt hiszem: embervérrel vagyok befröcskölve és beszennyezve.
Fölnevetett erre Socrates s így felelt:
– De bizony, te nem vérrel, hanem vizellettel vagy befröcskölve! Mindazonáltal én is úgy éreztem álmomban, mintha meggyilkoltak volna: belenyilallt itt a nyakamba a fájdalom s úgy rémlett, mintha a szívemet is kitépnék. Még most is elakad a lélegzetem, reszketnek a térdeim, tántorgók a lépéseim és szeretnék valamit enni, hogy lelket öntsek magamba.
– Itt van – szóltam – készen vár a reggelid.
És máris leakasztottam vállamról tarisznyámat s nagysietve sajtot és kenyeret adtam neki.
– Üljünk oda a platánfa alá – mondtam.
Így is történt. Magam is ettem valamicskét az ételből s amint rápillantottam a mohón falatozó Socratesre, észrevettem, hogy még jobban megsoványodott és sárgán-sápadtan bágyadoz. Úgy eltorzította a halotti sápadtság, hogy nekem ijedtemben (még mindig előttem rémlettek az éjszakai fúriák) az első kis falat kenyér, amelyet leharaptam, torkomon akadt: sem lecsúszni, sem visszajönni nem tudott. Fokozta rettegésemet, hogy sűrűn jártak arra emberek, mert ugyan ki hitte volna el, hogy két ember közül az egyiknek halálában a másik ártatlan? Socratest pedig, hogy elegendőképpen befalatozott, rettentő szomjúság kezdte gyötörni, hiszen a kitűnő sajtból jó darabot behabzsolt, mégpedig mohón. Nem nagyon messze a platán tövétől kristálytiszta, ezüstszínű folyó folydogált, lomhán-szelíden, mint valami csendes tó.
– Itt van – szóltam – a folyó kristályos vizével csillapítsd szomjadat.
Pajtásom fölkelt és kisvártatva egy lapos partszegélyen leguggolt, térdre ereszkedett s mohó vággyal a víz fölé hajolt. De még jóformán alig érintette ajka szélével a víztükör cseppjeit, amikor tátongó nyílású seb fakadt nyakán, hirtelen kibuggyant belőle az a bizonyos szivacs és nyomában alig néhány cseppnyi vér szivárgott. Végtére is élettelen teste menthetetlenül a folyóba zuhan, ha az egyik lábát el nem kapom és ki nem húzom a dombosabb partra, ahol (már amennyire a körülmények megengedték) elsirattam szegény jó pajtásomat s a homokos földben, a folyó tőszomszédságában örök nyugalomra földeltem.
Magam remegve és életemért reszketve menekültem, úttalan pusztákon keresztül-kasul, és mintha csak emberölésben érezném magam bűnösnek, odahagytam hazámat és családomat, önkéntes számkivetésre kárhoztattam magam, új házasságot kötöttem, s most Aetoliában éldegélek.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Aristomenes elhallgatott.
– Mesék meséje, hazugságok hazugsága – vágta, oda a társa, aki mindjárt eleinte is megátalkodott tamáskodással tiltakozott az elbeszélése ellen. Most aztán hozzám fordult:
– Nos, és te; aki öltözeted s külsőd után ítélve nyilván úriember vagy, te ezt a mesét elhiszed?
– Hát én – válaszoltam – azt hiszem, hogy semmi sem lehetetlen, hanem minden aszerint történik az emberekkel, amint a sors könyvében meg van írva. Hiszen velem is, veled is, minden emberrel annyi csodálatos és szinte lehetetlen dolog esik meg, hogy aki nem élte át, el sem hiszi, ha elmondják neki. De én, szavamra, elhiszem ennek itt, sőt szívből hálás vagyok neki, hogy lebilincselő meséjével élvezetesen elszórakoztatott, s fáradtság és unalom nélkül vergődtem végig a hosszú, rögös úton. Azt hiszem, hogy a lovacskám is hálás ezért a szívességért, hisz nem fárasztottam ki, mert nem a hátán, hanem hogy úgy mondjam: a füleimen lovagoltam ide a város kapujáig.
Ezzel vége is szakadt beszélgetésünknek, el is váltunk egymástól, mert két útitársam letért balra, a szomszéd falu irányában. Én pedig ahogy az első útmenti kocsma szemembe ötlött, odamentem, s azon melegében megkérdeztem a vén-banya kocsmárosasszonyt:
– Ugyan, Hypata ez a város?
Igent biccentett.
– Ismersz-e vajon egy Milo nevű előkelő urat?
– Milo csakugyan a város első embere – kacagott -, mert hiszen a várterületen kívül, a város legszélén van a háza.
– Tréfán kívül – türelmetlenkedtem – mondd meg, kérlek szépen, drága nénikém, ki s miféle és melyik házban lakik?
– Látod ott szélrül azokat a városra néző ablakokat – kérdezte – s a ház másik oldalán a szomszéd kisutcára nyíló kaput? Hát ott lakik ez a Milo. Rengeteg a pénze, szörnyen gazdag, de megrögzött zsugori, hírhedt a piszkos fukarságáról. Arany- és ezüst-zálogok fejében egyre-másra kölcsönöz pénzt busás uzsorakamatra, de szegényes házából ki sem mozdul, csak a zsugorgatásnak él, ámbár sajnálatraméltó sorsában felesége is osztozik vele. De nem tart többet egy szál cselédlánynál s mindig talpig rongyosan jár, mint a koldus.
Erre aztán én nevettem el magamat:
– Nahát igazán szeretetreméltóan és bölcsen gondoskodott rólam Demeas barátom, hogy elutazásomkor ilyen emberhez adott ajánlólevelet, akinek a házában nem kell tartanom sem füsttől, sem konyhabűz gőzétől.
Ennekutána rövidke gyaloglás árán odaértem a bejárathoz s nagy zenebonával elkezdtem dörömbözni a szigorúan elreteszelt ajtón. Végrevalahára előkecmergett egy fiatal lány s rámripakodott:
– Hallod-e te, mit vered olyan vadul azt az ajtót? Miféle zálogra akarsz kölcsönt venni? Hát te még nem tudod, hogy aranyon-ezüstön kívül mást nem fogadunk el zálogul?
– Rossz malomban őrölsz – vágtam a szavába -, mondd meg inkább, hogy itthon van-e a gazdád?
– Már hogyne volna – mondta -, de hát mit akarsz tőle?
– Levelet hoztam neki a korinthosi Demeastól.
– Majd bejelentelek – mondta -, várj meg itt.
És máris újra bereteszelte az ajtót és eltűnt odabent. De hamarosan visszajött és kitárta az ajtót:
– Szívesen lát – tessékelt befelé.
Beléptem. A házigazda ott hevert az ütött-kopott pamlagon: éppen ebédnél találtam. Lába felől ott ült a felesége: előttük üres tál. Odamutatott rá és megszólalt:
– Íme! Isten hozott minálunk!
– Minden jót – köszöntem én is s máris a kezébe nyomtam Demeas levelét.
– Drága jó Demeasom – lelkendezett, miután átfutotta a levelet – milyen nagyszerű vendéggel kedveskedett nekem!
Egyúttal odaszólt a feleségének, hogy keljen fel, nekem pedig, hogy üljek a helyébe. De hogy szerénykedtem-tétováztam, elkapta a ruhám csücskét s lehúzott:
– Ide ülj – rendelkezett. – Úgy félünk a rablóktól, hogy nem tarthatunk elegendő ülő alkalmatosságot, s annyi bútort, amennyi kellene.
Leültem. Erre megint ő kapott szóra:
– Én bizony már megjelenésed előkelőségéből és szinte leányos szerénységedből csalhatatlanul kitaláltam volna, hogy nemes vérből származol. Nos, íme, Demeas barátom is ezt írja levelében. Hát kérlek, ne vesd meg az én szegényes odúmat: itt ni, ebben a szomszéd szobában finom szállásod lesz. Érezd magad jól minálunk! Leereszkedéseddel palotává teszed házamat s magadnak is nagy becsületedre válik, ha beéred szerény hajlékommal s követed atyád ama híres névrokonának, Theseusnak nemes példáját, aki nem vetette meg Hecate anyónak vendégszerető kunyhaját.
Majd előszólította a cselédleányt:
– Fotis – adta ki a parancsot -, fogd vendégünk poggyászát, és tedd be vigyázva amabba a szobába, aztán egy-kettő, hozz a kamrából kenőolajat, dörzsölőkendőt s miegymást, ami kell a fürdőhöz s vezesd el vendégünket a legközelebbi fürdőbe, hiszen bizonyosan összetörte a hosszú és fárasztó utazás.
Ennek hallatára számot vetettem magamban Milo zsugori természetével s hogy még jobban behízelegjem magam nála, szabadkozni kezdtem:
– Nem, nem kérek semmit, minden effélét mindig magammal hordok az útipoggyászomban. Meg aztán a fürdőbe is valahogy majd csak eligazítanak. Inkább fogd ezt a pénzt, Fotis és vásárolj rajta a lovamnak szénát meg árpát. Ez most éppenséggel a legfőbb gondom, hiszen olyan kitartóan cipelt az utamon.
Minekutána ezt elintéztem s a holmimat a szobámban elraktam, elindultam egyedül a fürdőbe. De előbb valami harapnivalóról akartam gondoskodni, hát elmentem az élelmiszer-piacra, ahol fölséges halak hevertek sorbarakva. Megkérdeztem: hogy adja? Száz sesterciusra tartotta, de én drágállottam és sikerült is húsz denariusért megvennem. Éppen ahogy kifordulok a piacról, szembetalálkozom régi athéni tanulótársammal, Pythiasszal. Jó pár esztendő elmúlt már azóta, mégis megismert a jó barát, szinte rámrohant, megölelt, örömében összevissza csókolt:
– Luciusom – lelkendezett – szavamra, jó régen volt, hogy utoljára láttalak, bizisten akkor, mikor szétszéledtünk Clytius tanár úr mellől. Hát mi járatban vagy errefelé?
– Holnap majd megtudod – feleltem. – De mi ez? Ejnye, szívemből örülök: hiszen hatósági öltözetben látlak, ezek meg itt pálcás törvényszolgák!
– Rendőrtiszt vagyok s a piaci árakat ellenőrzöm s ha valami ennivalót akarsz venni, szívesen a kezedre járok.
Szabadkoztam, hogy hiszen már egész halom halat vásároltam össze ebédre, csakhogy Pythias már meglátta kosaramat s fölrázta a halakat, hogy alaposabban szemügyre vehesse őket.
– Hát ezt a szemetet hogy vetted?
– Alig tudtam a halásztól húsz denariusért kiverekedni – feleltem.
Ennek hallatára karon ragadott s azon nyomban visszacipelt a piacra.
– No és melyiktől vásároltad ezt a hulladékot? – kérdezte.
Megmutattam neki az öreget: ott üldögélt az egyik sarokban. Erre rendőrtiszti méltóságához illőn azon nyomban nagy-gorombán ráripakodott:
– Hát most már barátainkat s egyáltalán a vendégeinket se kímélitek, hogy olyan méregdrágára szabjátok a rongy halaitok árát? Úgy megdrágítjátok az élelmiszereket, hogy Thessalia virágzó városát valóságos pusztasággá s lakatlan sziklává nyomorítjátok. De majd adok én nektek! Majd megmutatom én, hogy ameddig én parancsolok, hogy kell az ilyen bitangokat észretéríteni!
Ezzel a halakat kiöntötte kosaramból a földre s odaszólt az altisztjének, hogy gázoljon rájuk s tapossa őket cafattá a sarkaival. Pythias barátom beérte ezzel a szigorú rendszabállyal s miközben utamra bocsátott, még odaszólt:
– Luciusom, most megelégszem azzal, hogy az öreget ilyen csúfosan megszégyenítettem.
Bölcs iskolatársamnak erre az erélyes intézkedésére megrökönyödtem s szinte kővé meredtem: oda volt a pénz, oda az ebéd! Elmentem hát a fürdőbe, s minekutána megtisztálkodtam, visszamentem Milo házába, egyenesen a szobámba.
Egyszerre csak beszól Fotis, a cselédleány:
– Az úr hivat.
Csakhogy én immár tudtam, hogyan koplal ez a Milo, hát udvariasan azzal mentegetődztem, hogy úti törődöttségemből – úgy gondolom – nem az evés, hanem az alvás fog fölüdíteni. Ennek hallatára maga jött be, szelíden karon fogott s mindenáron magával akart húzni. De én csökönyösködtem, tisztelettel huzakodtam, mire ő kijelentette:
– De biz én nem tágítok innen, míg velem nem jösz.
Erre aztán meg is esküdött.
Végre is addig-addig erőszakoskodott, hogy ímmel-ámmal bár, de megadtam magam, mire ő odavonszolt ama bizonyos pamlaghoz, leültetett s elkezdett faggatni:
– Hogy s mint van Demeas barátunk? Hát a felesége? Hát a gyerekei? Hát a cselédsége?
Én rendre mindent elmeséltem. Aztán tövéről-hegyére kivallatott az utazásom célja felől. Hát erre is pontosan megfeleltem neki, de akikor meg apróra elkezd faggatni a hazám, a főemberek s végre maga a helytartó felől. Végül mikor észrevette, hogy ez a rettenetes utazás mennyire meggyötört, hogy a végeérhetetlen mesélésbe is belefáradtam, hogy nagy-álmosan megrekedek egy-egy szó közepén s hogy minden hiába: kimerültségemben már csak bizonytalanul bukdácsol előre dadogó szavam: végre megengedte, hogy aludni menjek szobámba. Nagy nehezen hát megszabadultam az utálatos vénember beszédes és koplalós vacsorájáról, ahol nem ételtől, hanem álmosságtól nehezültem el, hiszen csevegésnél egyebet nem kaptam vacsorára.
Bementem a szobámba s végre-valahára – már alig vártam! – pihenőre térhettem.
