Krúdy Gyula, az ismertebb magyar író műve, Az élet álom című regénye most hangoskönyv formájában is elérhető. A történet a 20. századi Magyarországon játszódik, és bemutatja az élet és az álmok közötti határvonalat, valamint az emberi lélek mélységeit és vágyait.
A hangosregény letölthető a MEK oldaláról MP3 formátumban:
- 00-Krudy_Gyula-Az_elet_alom.mp3 – Hangos katalóguscédula (01:03 min. 1.0 Mbyte)
- 01-Krudy_Gyula-Az_elet_alom.mp3 – A hírlapíró és a halál (100:12 min. 96.2 Mbyte)
- 02-Krudy_Gyula-Az_elet_alom.mp3 – A pincér álma (80:52 min. 77.6 Mbyte)
- 03-Krudy_Gyula-Az_elet_alom.mp3 – A fogadósné, vagy az elvarázsolt vendégek (72:46 min. 70.0 Mbyte)
- 04-Krudy_Gyula-Az_elet_alom.mp3 – A tetszhalott (26:30 min. 25.5 Mbyte)
- 05-Krudy_Gyula-Az_elet_alom.mp3 – Emeletes lak a Duna mentében (29:42 min. 28.5 Mbyte)
- 06-Krudy_Gyula-Az_elet_alom.mp3 – Böske, vagy a szerkesztőség pesztonkája (64:02 min. 61.5 Mbyte)
- 07-Krudy_Gyula-Az_elet_alom.mp3 – Zöld ász 1 (10:49 min. 10.4 Mbyte)
- 08-Krudy_Gyula-Az_elet_alom.mp3 – Zöld ász 2 (09:07 min. 8.7 Mbyte)
- 09-Krudy_Gyula-Az_elet_alom.mp3 – Zöld ász 3 (10:08 min. 9.7 Mbyte)
- 10-Krudy_Gyula-Az_elet_alom.mp3 – Zöld ász 4 (07:15 min. 7.0 Mbyte)
- 11-Krudy_Gyula-Az_elet_alom.mp3 – Zöld ász 5 (25:50 min. 24.8 Mbyte)
- 12-Krudy_Gyula-Az_elet_alom.mp3 – Zöld ász 6 (10:48 min. 10.4 Mbyte)
- 13-Krudy_Gyula-Az_elet_alom.mp3 – Zöld ász 7 (04:54 min. 4.7 Mbyte)
- 14-Krudy_Gyula-Az_elet_alom.mp3 – Zöld ász 8 (08:44 min. 8.4 Mbyte)
- 15-Krudy_Gyula-Az_elet_alom.mp3 – Zöld ász 9 (25:39 min. 24.6 Mbyte)
- 16-Krudy_Gyula-Az_elet_alom.mp3 – Zöld ász 10 (17:55 min. 17.2 Mbyte)
- 17-Krudy_Gyula-Az_elet_alom.mp3 – Zöld ász 11 (07:35 min. 7.3 Mbyte)
- 18-Krudy_Gyula-Az_elet_alom.mp3 – Zöld ász 12 (09:32 min. 9.1 Mbyte)
- 19-Krudy_Gyula-Az_elet_alom.mp3 – Zöld ász 13 (17:30 min. 16.8 Mbyte)
- 20-Krudy_Gyula-Az_elet_alom.mp3 – Egy pohár borovicska és következményei (37:52 min. 36.3 Mbyte)
- 21-Krudy_Gyula-Az_elet_alom.mp3 – A kidobott vendég (34:38 min. 33.2 Mbyte)
Szöveges változat:
https://mek.oszk.hu/17600/17623/
Részlet a könyvből:
A PINCÉR ÁLMA
Némelyek azt hiszik tán, hogy a kocsma azért van az Órához címezve, mert ott örökké jár az óra, mintha a vendégeket az idő mulandóságára figyelmeztetné.
Hát igen, jár, járdogál az a hosszúra font bajszú óra, hogy ki ne menjen a divatból, – mert van-e valami szomorúbb egy vendéglőben, mint az álló óra, amely valamely emlékezetes napon egyszerűen megállott valamely oly lehetetlen időben, amikor véletlenül senki sem tartózkodott a szobában, a barna faburkolt falak mellett senki sem kereste azokat a szögletecskéket, ahová olyan körültekintéssel telepszik le az igazi vendég, mintha élete hátralévő részében mindig itt akarna üldögélni, – akkor állhatott meg az óra a belvárosi mellékutcában lévő uri kis vendéglőben, amikor szó se volt friss csapolásról, a vendég egy régi spájzcetlit olvasgatott, amelyet valamikor Lajos napján írtak, amikor a vendéglőst még Lajosnak hívták… No, de a mi kis vendéglőnk órája nem tartozott az álló órák közé, mert gondoskodott erről az öregedő pincér, akinek az a legfőbb bosszúsága, ha némely idegen vendég kiküldte az utcára, mint valami borfiút, hogy nézné meg a szomszédos órás kirakatában, mennyit mutat a középen elhelyezett nagyobbacska óra, amely tudvalevőleg meséket mondogat élményeiről a körülötte felakasztott, figyelmesen hallgató kis óráknak – pedig a vendég el sem utazott, csak éppen a pincért akarta szekirozni. Fridolin gondoskodott tehát arról, hogy az ébenfa-tokjába zárt ingáját néha rezesen, vörösen vagy álmodozva megcsillantató nagy óra mindig járjon, még akkor is, ha olyan vendég tévedne a kis úri-vendéglőcskébe, aki nemrégiben kapott ajándékba egy zsebórát, amelyet aztán minden feltalálható órával összehasonlítgatott. Fridolin minden szerdán és szombaton egy ócska billiárd-dákóval közelgett az órához, amikor a délutáni csendesség láthatlan vendégek alakjában letelepedett a kis vendéglő finomkodó, kétszemélyes asztalkái mellé, amelyeket mindig párosítani kellett (még pedig egybeillően, mint férjet és feleséget), ha például hármacskán jöttek a vendégek. Fridolin a délutáni csendben közelgett billiárd-dákóval az órához, mintha most következett volna el annak az ideje, hogy az órával négyszemközt maradván, gonosz lélek módjára azt megfenyítse, mint a gyermekkel vagy kiskutyákkal szokás tenni. A billiárddákóval valamely különös megszokottság révén öt perccel előretolta a mutatót, mert kézzel nem érhette volna el, aztán meghúzogatta azokat a fakó-zöldre kopott zsinegeket, amelyek az óra aljából kifityegtek, mint például az öreg szerkesztő cipőzsinórjai, aki minden szerdán és szombaton betért a vendéglőbe a közeli nyomdából és pörkölt-lében két félkeményre főtt tojást evett és megivott hozzá egy korsót és három “metszetet”, mert hiszen az első korsó sört tulajdonképpen az utánuk következő “metszetekért” szokták a megállapodott, céltudatos vendégek fogyasztani. Az öreg szerkesztő megjelenéséről tudta tehát Fridolin, hogy ebéd után az óra felhúzása következik. De hogy miért igazitotta mindig előre az órát Fridolin, ezt csak az tudhatta, aki mult időt, életet, szeszélyt ismer. Az óraigazítást Fridolin még kávéházi markőr korában szokta meg, amikor fodros-bodros fiatalember volt, telve reménységekkel és a billiárdozó vendégeknek mindig többet számított ötpercecskével, persze csak olyankor, ha a billiárdozó vendég a játék izgalmában levette szemét az óráról.
Nem volt tehát mindig ügyefogyott öregedő pincér Fridolin.
Volt idő, amikor csak olyan hónapos-szobában vett kvártélyt, ahol a háziasszony értett a frakkvasaláshoz is, mert Fridolin akkor még ki is sütötte a haját, bolondosan, vakmerően, mint egy világfi, míg most ime fáradtan ül le az óra alatt egy kellően elhelyezett nádfonatú székre, könyökét úgy párnázza feje alá, mint ahogy a sokat utazó emberek szokták, akik mindenféle helyzetben tudnak aludni. A tulsó falon, Fridolinnal szemközt egy nagyobb tükör függött, amelynek előzékeny előrehajlásában volt valami a szabók szolgálatkészségéből, akik minden kuncsaftjuknak a csinosságát dícsérik. Fridolin azonban régi ismerőse volt a hazug tükörnek, jól tudta, hogy annak kedveskedése legfeljebb annyit ér, mint a kasszírnő mosolya cukros tálkái között, ezért ujjai közül inkább dühös grimaszokat vágva nézett a tükörbe, paprikásakat villant a szeme, mint az ökörszem, ha azt a konyhán jól megsütötték, mérges volt, mert csak ilyenkor lehetett mérges, amikor egyedül maradt a kis ebédlőben. Mérges volt kopasz fejére, amelyet valamikor “kaszinó-kopasznak” neveztek azok a konyhai nők, akik mindig a grófokról ábrándoznak. Oldalvást lengő szakálla, amely egykor szőke volt, mint egy szalmakalap, valóban úgy festett egyszer, mintha Fridolin nem volna messzire a főpincérségtől. A bajuszát természetesen egykor borotváltatta, amig reménykedett, hogy egykor igazi urak közé juthat, most már csak a borbély festéke tud a tüskös szálaknak valamely hervadt színezetet adni.
De csak szombatonkint. És nem tetszett már neki a füle sem, amely mellett annyiszor próbálta meg a hosszú ceruzát, mint az ujján a karikagyűrűt szokta a boldogsága felé igyekvő legényember. Ugyanezért a szalvétával dühös mozdulatot tett a füle felé, mintha onnan valamely legyet akarna elzavarni. Aztán behunyta a szemét, mert ki kell használni azt a néhány percet, amelyben a vendégek aludni is hagyják az embert.
Vajjon miféle álomképek kergetőztek Fridolin fejében itt a kis udvari ebédlőben, ahová valóban csak olyan belvárosi vendégek tértek be, akik évek óta tudták, hogy hol van a kilincse a Bemenetnek, amely felé örök szimbólumként mutat egy bádogkéz habzó söröskorsóval. Valamikor, amidőn Fridolin betette lábát ebbe a házba, minden nagyheti takarításkor ujonnan megaranyozták a kezet, hogy a törzsvendégeknek legyen miről beszélgetniük.
– Láttad az aranykezet? Nos hát az fog először pofon ütni, nem a feleséged, ha többel ittál a kelleténél, – mondta ott a sarokban egy úriember, amikor még ott valaha három asztalkából össze kellett tologatni a törzsasztalt már a déli sörnél is. A vendégek ilyenkor mindig az udvarra néztek, amelynek hűvös, cúgos, házmester-betegségeket lehelő kapuboltozata alatt valóban ott ragyogott az aranykéz.
Fridolin világosan hallja, hogyan beszélik meg a törzsvendégek egymás között, hogy vajjon mibe kerülhet egy ilyen aranyozás, holott annak a kedvéért még senki se jött be a vendéglőbe.
– Igen, ha jó sört mérne Lajos barátunk, – kiáltotta megint ama törzsfőnöki hang, amely mindig általrecsegett a többin és ugyanakkor megkavargatta maradék sörét poharában olyanféle mozdulattal, mintha egy csepp sárga lét sem akarna magától elvonni, pedig valamennyi sörivó tudja, hogy az ilyenféle maradék csak illuziója a toroknak; bajuszfestésre jó; inkább újabb szomjúságra gerjeszt és a hangnak ád valamely puffogó, rekedt lendületet, amely a csappal megcélzott söröshordó első hangjaira is, meg az utolsókéra is egyszerre emlékeztet. – Igen, ha Lajos barátunknak volna annyi esze, mint a királyutcai Weisz Tóninak, aki kikönyörögte magának az öreg Dréhertől, még az Antaltól, hogy az úgynevezett svecháti Láger-Biert, a világ legzamatosabb sörét egyedül ő mérhesse Pesten! – puffant a hang mindennap, mint akár a söröshordó odakint az ivóban.
De most új vendég, egy kávébarna köpönyeges és régi borok színét orrán viselő úriember nyomakodott a törzsasztalhoz, akinek láttára mindenki felvidámodott, mert ez az új vendég arról volt nevezetes, hogy mindig akkor érkezett meg a vendéglőbe, amikor a vége felé járt a hordó.
– Hozzák már ki a Hanzlit költő barátunknak! – kiáltozták a törzsasztalnál és Fridolin mindig vidáman sietett elő, bár maga sem tudta miért. Valaki megnézte a zsebóráját. “Öt perc mulva friss csapolás, azt már megvárom!” – mondta, a poharát az asztalközépre tette, ahonnan majd Fridolin egybegyűjtve viszi ki a poharakat a friss csapoláshoz.
Fridolin maga sem tudta, hogy miért nézett vissza még álmában is bizonyos irigységgel életének e korszakára. Hiszen tapasztalatból tudta, hogy ha a csaposnak nem adott előzetesen a vendég cigarettát a füle mellé, maradéksört is kevert a friss közé, mert a gazda érdeke az első. Valóban az ő élete is kedvezőbb lett volna ebben az időtájban, amikor a sörös poharaknak fülük volt és a benfentes urak a legszebb hölgyeket is otthagyták a Váci-utca közepén, hogy megnézzék: mikor van “Lajos barátunknál” friss csapolás. Ha a hordó vége felé jöttek, vissza is fordultak még néhány udvarló-szóra a korzóra. Mi haszna volt ebből Fridolinnak? De mégis csak jólesett neki, amikor délutáni szendergésében az eltűnt törzsasztal felől ama láthatatlan hangok megszólaltak és ódon kiszólásaikat hangoztatták.
– Éhes a plebános, – mondogatták, amikor a déli harangszó valahol megszólalt és az óratulajdonosok elővették zsebóráikat, mások gyanakodó pillantásokat vetettek a falióra felé, amely öt perccel sietett…
Kép: Magyar Nemzeti Digitális Archívum
