Felhívjuk olvasóink figyelmét egy igazi magyar irodalmi kincsre: Jókai Mór műveire. Most a klasszikus A kőszívű ember fiai című regényét kínáljuk nektek, amely ingyenesen letölthető hangoskönyv formájában a MEK kínálatában.
Ez a kötelező olvasmány egy csodálatos történet, tele drámával, szerelmekkel, hűséggel és árulással. A Jókai-féle epikus mesélés és karakterábrázolás a történelmi háttérrel együtt kiváló hallgatási élményt nyújt. A regény hősei, a Timár Miklós, Tímea és Dzsemilán szerelmi háromszögben zajló története, valamint a Duna partjain és a török birodalomban játszódó események egyszerre idézik fel a magyar történelmi regény és a romantikus szerelmi történet elemeit.
A kőszívű ember fiai hangoskönyv formátumú változatban az olvasókat még közelebb hozza a történethez, és lehetővé teszi számukra, hogy bárhol és bármikor belemélyedjenek Jókai lenyűgöző világába.
Akár egy rég elolvasott kedvenc regényt szeretne újra meghallgatni, akár most ismerkedik először Jókai művével, ez a hangoskönyv garantáltan maradandó élményt nyújt.
A hangosregény letölthető a MEK oldaláról MP3 formátumban:
- 00_koszivu.mp3 – Hangos katalóguscédula (527 kbyte)
- 01_koszivu.mp3 – Hatvan perc! (34:30 min. 33,1 Mbyte)
- 02_koszivu.mp3 – A temetési ima (18:52 min. 18,1 Mbyte)
- 03_koszivu.mp3 – Tallérossy Zebulon (20:04 min. 19,3 Mbyte)
- 04_koszivu.mp3 – Két jó barát (86:32 min. 83,1 Mbyte)
- 05_koszivu.mp3 – A másik kettő (32:15 min. 31,0 Mbyte)
- 06_koszivu.mp3 – Mindenféle emberek (25:45 min. 24,7 Mbyte)
- 07_koszivu.mp3 – A bakfis (20:17 min. 19,5 Mbyte)
- 08_koszivu.mp3 – A zsibárus (37:25 min. 35,9 Mbyte)
- 09_koszivu.mp3 – Női bosszú (22:43 min. 21,8 Mbyte)
- 10_koszivu.mp3 – Az aláhúzott sorok (17:26 min. 16,7 Mbyte)
- 11_koszivu.mp3 – A kézfogó napja (43:58 min. 42,2 Mbyte)
- 12_koszivu.mp3 – Az első lépcső “ama” magaslathoz (29:25 min. 28,2 Mbyte)
- 13_koszivu.mp3 – Tavaszi napok (40:29 min. 38,9 Mbyte)
- 14_koszivu.mp3 – Az érem másik oldala (46:48 min. 44,9 Mbyte)
- 15_koszivu.mp3 – Akik igazán szeretnek (79:40 min. 76,5 Mbyte)
- 16_koszivu.mp3 – A vérveres alkony (9:00 min. 8,6 Mbyte)
- 17_koszivu.mp3 – Az a harmadik (67:26 min. 64,7 Mbyte)
- 18_koszivu.mp3 – Elől víz, hátul tűz (64:39 min. 62,1 Mbyte)
- 19_koszivu.mp3 – Egy nemzeti hadsereg (13:31 min. 13,0 Mbyte)
- 20_koszivu.mp3 – A szalmakomisszárius (47:54 min. 46,0 Mbyte)
- 21_koszivu.mp3 – Az első tandíj (18:08 min. 17,4 Mbyte)
- 22_koszivu.mp3 – A betyár (33:54 min. 32,5 Mbyte)
- 23_koszivu.mp3 – A királyerdőben (20:32 min. 19,7 Mbyte)
- 24_koszivu.mp3 – A haldokló ellenfél hagyatéka (19:48 min. 19,0 Mbyte)
- 25_koszivu.mp3 – Napfény és holdfény (31:52 min. 30,6 Mbyte)
- 26_koszivu.mp3 – Sötétség (23:57 min. 23,0 Mbyte)
- 27_koszivu.mp3 – Mindenváró Ádám (42:19 min. 40,6 Mbyte)
- 28_koszivu.mp3 – Sorsát senki sem kerülheti el (37:26 min. 35,9 Mbyte)
- 29_koszivu.mp3 – Egy magános lovag (18:19 min. 17,6 Mbyte)
- 30_koszivu.mp3 – Párharc mennykövekkel (60:31 min. 58,1 Mbyte)
- 31_koszivu.mp3 – Zenit (27:01 min. 25,9 Mbyte)
- 32_koszivu.mp3 – Az eldobott lélek (22:24 min. 21,5 Mbyte)
- 33_koszivu.mp3 – Ephialtes (26:11 min. 25,1 Mbyte)
- 34_koszivu.mp3 – Perhelia (8:58 min. 8,6 Mbyte)
- 35_koszivu.mp3 – Régi jó barátok (21:46 min. 20,9 Mbyte)
- 36_koszivu.mp3 – Nadír (35:59 min. 34,6 Mbyte)
- 37_koszivu.mp3 – A nem mutatott levél (13:46 min. 13,2 Mbyte)
- 38_koszivu.mp3 – Egy ember, akit még eddig nem ismertünk (15:11 min. 14,6 Mbyte)
- 39_koszivu.mp3 – A túlvilágról (16:07 min. 15,5 Mbyte)
- 40_koszivu.mp3 – A kőszívű ember előtt (5:55 min. 5,7 Mbyte)
- 41_koszivu.mp3 – A börtön távirdája (2:41 min. 2,6 Mbyte)
- 42_koszivu.mp3 – Az első tőrdöfés (2:45 min. 2,6 Mbyte)
- 43_koszivu.mp3 – A fejgörcsök napján (16:56 min. 16,3 Mbyte)
- 44_koszivu.mp3 – A tőr hegye letörve (11:02 min. 10,6 Mbyte)
- 45_koszivu.mp3 – A kőszívű ember felel (3:32 min. 3,4 Mbyte)
- 46_koszivu.mp3 – A kérő (20:56 min. 20,1 Mbyte)
- 47_koszivu.mp3 – Comedy of errors (8:54 min. 8,5 Mbyte)
- 48_koszivu.mp3 – A szenvedések kulcsa (18:54 min. 18,1 Mbyte)
- 49_koszivu.mp3 – Húsz év múlva (21:37 min. 20,8 Mbyte)
- 50_koszivu.mp3 – Végszó (1:17 min. 1,2 Mbyte)
Szöveges változat:
https://mek.oszk.hu/05500/05585/
Részlet a könyvből:
A nagytiszteletű úr éppen közepén volt a tósztnak… A pezsgőspohár nektárhabja végigcsorgott+ kövér ujjain… A megkezdett frázis kifogott a tüdő határképességén, s a nyakizmok minden tehetségét megpróbálta… A nemes+ buzgalom egészen arcába kergette a vért… A díszes vendégkoszorú minden tagja készen tartá kezét a poharak karcsú fogantyúján, dicsszomjan lesve a megkezdett tószt véghetetlen rakétájának végelpattanását; a hajdúsereg sietett a felig ürített poharakat színültig tölteni… A háttérbe állított egyiptomi zenekar vezetőjének nyirettyűje* a levegőbe volt emelve, hogy amint a tósztnak vége szakad, friss+ lelkesüléssel rándítsa rá a pohárzaj-elnémító tust, midőn a család háziorvosa nesztelen léptekkel bejött a terembe, s az asztalfőn elnöklő asszonyságnak csak pár szót súgott fülébe, minek következtében az hirtelen elhagyta helyét, s alig mutatva arccal, hogy a mellette ülőktől engedelmet kér, eltávozott a teremből.
A tószt azonban, mint a kilőtt gránát, nem hagyta magát ez incidens által reptében megzavartatni, hanem sietett végelpattanása felé.
„… e dicső férfiút, országunk terhét vállán emelő Átlászunkat+, az igaz hazafiúságnak+ örök időkre emlegetendő példányát, a mi győzelemre siető elvbaráti táborunknak főfő és legfőbb vezérét, gyámolunkat, oszlopunkat és világító phárószunkat+, ki bár jelenleg+ nincs is jelen, az Isten számos és számtalan évekig éltesse!”
A végszavak elmerültek a pohárcsörgés, éljenriadal és zenehang orkánjában. A hátrarúgott székek, a lelkesülés tanújeléül falhoz vágott+ poharak villámot és mennydörgést képeztek az összeölelkező elvbarátok könnyzáporához+.
„Éljen! Ezer esztendeig éljen!”
Ki az, aki olyan sokáig éljen?
„Nagyságos és tekintetes, nemes, nemzetes és vitézlő Baradlay Kazimir úr, örökös és valóságos aranykulcsos* és sarkantyús úr*; – ura nagy földeknek, falvaknak és városoknak, szíveknek és véleményeknek; vezére és hétválasztófejedelme+ * a leghatalmasabbak szövetségének… a valódi+ Dalai Láma.”
Azok a tisztelendő és nagy tiszteletű, tekintetes és nemzetes uraságok, kik a hosszú címerterem hármas asztalát körülülik, mind az ő napfényében ragyogó aranyos kétröpűek*, kik a mai ünnepélyes napra messze vármegyékből jöttek össze közös találkára+, megállapítandók a bölcsen+ megvitatott értekezlet folytán az arany tisztaságú programot, melynek írott betűi nyomán századokrul+ századokra el legyen látva a világok és nemzetek sorsa és az ivadékok teendője.
E szerencsésen kivívott értekezlet zárjelenete a jelen díszlakoma, melyet Baradlay úr fényes kastélyterme szolgáltat a vezérkapacitások nagyszerű tömegének. Kár, hogy az ünnep hőse nem lehet rajta jelen.+
A díszlakománál az úrnő elnököl helyette.
Az értekezletnél pedig az adminisztrátor* helyettesítette.+
Ezen cím alatt: „administrator” a német conversations+ lexiconokban* fog+ találni, aki keresi+, valami csendes, békés egyházi személyt, aki imádkozik, búcsúztat és úrvacsorát+ osztogat; a magyar conversations lexicon pedig egy mesebeli rém fogalmát jegyezte fel benne; ki egy időben erdőt nyövni+, sziklákat morzsolni küldetett alá a bűnös földre, s nagy úr volt, ahol sok szolgára talált.
Ennek az adminisztrátornak a neve+ volt Rideghváry Bence.
A tószt végén észrevették, hogy az elnöklő háziasszony a felé nyújtott+ áldomáspoharak elől hiányzik.
Az üres szék mögött álló komornyik felvilágosítá+ az uraságokat, hogy az orvos volt itt, az súgott neki valamit, mire a nagyságos asszony eltávozott. Valószínűleg őnagysága hívatta magához:
Egypár érzékeny kedély elejté azt a kérdést, vajon mi+ baja lehet őnagyságának. Mire az adminisztrátor úr, ki az üres elnöki szék mellett+ jobbrul+ foglalt helyet, sietett az egész társaságot megnyugtatni (már amennyire a hosszú asztalnál a szava+ elhallatszott), hogy Baradlayt ismét a „szokott betegsége” vette elő.
Egypár avatottabb vendég aztán halkan elmondá kevésbé tudós szomszédjának a nyilvános titkot, hogy Baradlay Kazimir szív-verőcér*-kövesülésben szenved, régen, már+ tán évtizedek óta, s emiatt gyakran nehéz szívbántalmak veszik elő; de amik mellett még azért évtizedekig élhet tovább, rendes életmód mellett.
A nagytiszteletű úr mindjárt+ emlékezett is egy adomára melynek hagyománya szerint valami angol orvos, ki hasonló szívkövesülésben szenvedett, évekkel előre megjósolta saját halála óráját. Mire ez adoma kézrül+ kézre odább jutott az asztal végéig, már akkorra Józsa Gyuri történeteivel lett összezavarva.*
Hiszen csak szokott baja a nagyságos úrnak, kit az Úristen éltessen még végtelen esztendőkig.*
Az a nehány szó+ pedig, amit a háziorvos az elnöklő úrhölgy fülébe súgott, ennyiből állt:
„Még hatvan perc!”
Halaványabb lett-e az úrhölgy e szavakra, mint azelőtt volt? Lehetett-e még+ halaványabb, mint szokott lenni? Azt senki sem vette észre.
Midőn átlépett+ az ajtón a mellékterembe, megragadta az orvos kezét, s azt kérdezé:
„Való ez?”
Az orvos szigorú arccal inte.
Mikor aztán még egy üres szoba ajtaja zárult be köztük s a vidám társaság között, akkor ismétlé az elébbi mondatot.
– Csak hatvan perce van még élni+. – Nagyságodat óhajtotta. – Mindenkit eltávolított maga mellől. – Tessék bemenni hozzá. Rám semmi szükség többé.
A harmadik ajtónál az orvos+ aztán hátramaradt, s engedte az úrnőt egyedül menni.
A negyedik szobában két nagy aranyrámában egymás mellett állt a főúri pár életnagyságú képe, mint vőlegény és menyasszony. A hideg márványarcú hölgy nem állhatta meg, midőn e két kép előtt elhaladt, hogy arcát két kezébe ne temesse. Könny, zokogás+ akart kitörni; azt kellett+ visszafojtania. Az neki nem szabad. Ez a harc elrabolt a hatvan percből – egy felet. S azt a fél percet fel fogják neki panaszolni!
Azután még egy üres, siket szoba következett, körülsáncolva a falak könyvtárakkal, azután nyílt amaz ajtó, melyen belül+ a haldokló férj várta az utolsó óra+ letöltét+.
Ott feküdt az a férfi, akinek a szívere+ kővé vált. Kővé a patológia értelmében s a bibliai szólás szerint.
Feje magasan felpócolva vánkosai között, minden vonása rendbe szedve, mintha modellképpen+ ülne annak a nagy művésznek, a halálnak, ki minden embernek más arcot fest, mint amilyen volt neki, amíg élt; s mintha mondaná annak+: „Az én arcomat aztán jól találd!”*
A nő odasietett hozzá.
– Vártam önre – szólt a férfi. Szemrehányás volt az.
– Én rögtön jöttem – rebegé a nő. Mentség volt+ az.
– Ön megállt sírni. Pedig tudja, hogy az én időm rövid.
A nő összeszorította ökleit és ajkait.
– Semmi gyöngeség, Marie! – szólt egyre hidegebb hangon a férj. – A természet folyama ez. Én hatvan+ perc múlva tehetetlen tömeg vagyok. Az orvos mondta. Vendégeink jól mulatnak-e?
A nő némán inte.
– Csak mulassanak tovább. Ne engedje őket szétriadni. Ne engedje elszéledni. Ahogy összejöttek az értekezletre, maradjanak együtt a torra. A gyászpompát rég előkészítettem már+. A két koporsó közül a fekete márványt fogja ön számomra választani. Kardjaim közül a platina ékítményest fogják ravatalomra tenni. A szemfödél bojtjait négy főbíránk viszi négyfelől. A gyászénekkart a debreceni iskolai énekkar képezendi.* Semmi színpadi nóták. Csupán régi zsoltárénekeket. A sírbeszédet pedig a templomban a superintendens, a háznál pedig az esperes fogja tartani. A helybeli pap egy egyszerű miatyánkot mond el a sírbolt előtt, egyebet semmit. Megértett ön végig?
A nő maga elé bámult a légbe.
– Kérem önt, Marie. Amiket most, most mondok+, azokat nem fogom többé ön előtt+ ismételhetni+, Legyen ön olyan jó, üljön ide ágyam mellé a kisasztalhoz, rajta van minden írószer. Írja fel ön, amit mondtam és még mondani fogok.
A nő készen teljesítette a parancsot, leült az ágy melletti kisasztalhoz, és leírta az eddig hallottakat.
Mikor készen volt vele, a férj folytatá.
– Ön hű és engedelmes nő volt teljes életében, Marie. Ön minden szavamat teljesítette, amit parancsoltam. Még egy óráig leszek önnek ura. De amit ez óra alatt önnek eléje mondok+, az önnek egész+ életét betöltendi. Én még halálom után is ura fogok önnek maradni. Ura, parancsolója, kőszívű zsarnoka. – Ah, hogy fojt valami! Nyújtson hat cseppet abból a digitalinból*…
A nő kis aranykanálkában beadta neki a gyógyszert. A beteg ismét könnyebben beszélt.
– Írja ön végszavaimat!* Más+ ne lássa, ne hallja e szókat, csak ön. Egy nagy művet alkottam, melynek nem szabad velem együtt összeroskadni. A föld ne mozogjon, hanem álljon. – S ha az egész föld előremegy is, ez a darab föld, ami a mienk, ne menjen vele. – Sokan vannak, akik értenek engem; de kevesen, akik tenni tudnak, és kevesebben, akik tenni mernek. – Írjon ön le minden szót, amit mondok, Marie.
A nő írt csendesen.
– Most a tengelye+ esik ki a gépnek – folytatá a haldokló –, s a hulló romok dobaját hallom már koporsófödelemen+. De nem akarom azt hallani. Van három fiam, ki fölvált, midőn én porrá leszek. Írja ön, Marie, mi dolguk lesz fiaimnak halálom után. – Nyújtson elébb egyet a pézsmalabdacsokbul+ *. Köszönöm. Üljön le és folytassa.
A nő tovább írt.
– Három fiam, mind nagyon fiatal még arra, hogy helyemet elfoglalhassa. Elébb járják ők ki az élet iskoláit; önnek nem szabad őket addig látni. Ne sóhajtson ön, Marie!+ Nagy gyermekek már; nem hordozhatók ölben.
Legidősebb fiam, Ödön+, maradjon a szentpétervári udvarnál. Most még csak követségi titkár, idővel magasabbra lesz hivatva. Az a hely jó iskola lesz neki. A természet és ferde hajlamok sok rajongást oltottak szívébe, ami fajunkat nem idvezíti+. Ott kigyógyítják mindabból. Az orosz udvar jó iskola. Ott megtanulja ismerni a különbséget az emberek között, akik jogosan születnek – és jogtalanul világra jönnek. – Ott megtanulja+, hogyan kell a magasban megállni és a földre le nem szédülni. – Ott megismeri, mi értéke van egy nőnek és egy férfinak egymás ellenében. Ott majd elfásul rajongása, s midőn visszatér mint egész ember veheti+ kezébe a kormányrudat, amit én elbocsátok kezemből. Adjon ön mindig elég+ pénzt neki, hogy versenyezhessen az orosz udvar nemes ifjaival. Hagyja neki fenékig üríteni+ az élvezetek poharait. Nézze el+ túlcsapongó szeszélyeit, ezeket át kell élni annak+, ki a közöny magaslatára akar jutni.
A beszélő az órára tekinte; az sietteté. Rövid az idő, oly sok mondanivaló van még.
– Azt a leányt – folytatá halkan a beteg –, ki miatt el kellett neki hagynia e hazát, igyekezzék ön férhez adni+. Ne kíméljen semmi költséget. Hozzá való férj hiszen termett elég. Vagyont mi adhatunk hozzá. Ha makacsul megmaradna e némber határozatánál, járjon ön utána, hogy a leány atyja áttétessék Erdélybe. Ott sok összeköttetésünk van. Ödön kinn maradjon+ mindaddig, míg ők innen+ el nem távoznak, vagy Ödön+ odakünn+ meg nem házasodik. Ne féljen ön semmitől. Oroszországban csak egyszer történt meg, hogy a pap leányát nőül vette egy cár+; aztán az is csak orosz+ cár volt+, nem magyar nemes.
A haldokló arcán még két+ piros folt is gyulladt+ ki e szónál, mely pillanatok múlva ismét eltűnt onnan.
A nő csendesen írta a rábízottakat.
– Második fiam, Richárd, még egy évig marad+ a királyi testőrségnél. De ez nem életpálya. Kezdetnek jó. Innen lépjen át a lovassághoz+; ott szolgáljon ismét egy évig, s akkor igyekezzék a táborkarba* bejutni. Ügyesség, vitézség és hűség három nagy lépcső a magasba jutáshoz. Mind a hármat a gyakorlat hozza meg. Ott egy egész meghódítatlan régió áll előttünk. Csak a lábunkat kellene rátennünk, hogy a mienk legyen. Az oktalan dölyf nem engedi. Az én fiam törjön utat mások előtt. Lesz Európának háborúja, ha egyszer megkezdődik a földindulás. Eddig nem is mozduló rugók fogják egymás ellen lökni az országokat. Egy Baradlay Richárd számára azokban sok végeznivaló lesz: Dicsősége mindnyájunkra fog világítani! – Richárd ne nősüljön soha. Az asszony csak útjában volna neki.+ Az ő feladata legyen: emelni testvéreit. – Milyen dicső ajánlólevél egy testvér, ki a csatában elesett!… Marie, ön nem ír? Csak nem sír ön talán? Kérem, Marie, ne legyen most gyönge; csak negyven perc+ még az idő, s nekem annyi mondanivalóm van még. Írja ön le, amit eléje mondtam.
A nő nem merte mutatni fájdalmát, és írt csendesen.
– Harmadik fiam, a legifjabb, Jenő: az én kedvencem. Nem tagadom, hogy a legjobban+ szerettem őt mind a három között. Ő nem fogja azt soha tudni.* Mert hiszen úgy bántam vele, mintha mostohája volnék. Tovább is úgy bánjék ön vele. Maradjon Bécsben+ és szolgáljon a hivatalban és tanulja magát fokrul fokra+ felküzdeni. Ez a küzdelem neveli őt simának, okosnak és eszesnek. Tanuljon minden lépést ésszel és kedéllyel mások előtt elnyerni. Legyen mindig kényszerítve arra+, hogy kedvében járjon azoknak, akiket ismét+ mint lépcsőket fog felhasználni, hogy magasabbra emelkedjék. Nem kell őt hazulról kényeztetni, hogy tanulja meg felhasználni az idegent és minden embernek mérlegelni az értékét. Ápolni kell benne a nagyravágyást; fenntartani+ és felkerestetni vele az ismeretséget+ na nevekkel és hatalmas befolyásokkal, mik családi összeköttetésekre vezethetnek – a költői ábrándok követése nélkül.
Egy pillanatnyi eltorzulása ez arcnak+ tanúsítá, mily végtelen kínokat kell kiállni ez embernek azalatt, amíg beszél. – Csak pillanatig tartott az. A nemes akarat+ legyőzte a pór természetet.+ *
Tudta folytatni végintézkedését.
– Ily három erős oszlop fönn fogja+ tartani azt a művet, amit én alkottam. Egy diplomata – egy katona – egy főhivatalnok. – Miért nem építhettem még+ tovább, amíg ők megerősödnek, amíg helyeiket meg nem tudják állni! Marie! Nőm! Baradlayne asszony! Én kérem, én kényszerítem, én megidézem önt, hogy cselekedje azt, amit önnek rendelek. A halállal vívódik minden idege testemnek; de én e végküzdelemben nem gondolok arra, hogy+ porrá lesz percek múlva, ami rajtam por. Ezt a hideg verítéket homlokomon nem a halálküzdelem izzasztja+, hanem a rettegés, hogy hasztalan fáradtam. Egy negyedszázad munkája odavesz+. – Álmodozó rajongók tűzbe viszik a gyémántot, s nem tudják, hagy az ott satnya elemeire fog feloszlani, s soha vissza nem jegecül. Ez a mi nyolcszázados gyémánt nemességünk! Ez az örökké+ éltetője, örökké újrafeltámasztója az egész nemzetnek. Lételünknek titokteljes talizmána. – És ezt akarják megáldozni, megsemmisíteni.* Lázálmokért, mik idegen test kór párázatával+ ragadtak át dögvész idején. – Ah, Marie, ha tudná, ez az én kőszívem mit szenved! Nem. Ne gyógyszert adjon. Az nem használ ennek. Tartsa elém fiaim arcképeit. Az megenyhít.
A nő odavitte a hármas tokba+ foglalt három miniatűrképet+, s kitárta ezt előtte. A kőszívű ember sorba nézte őket, s azalatt elcsillapultak fájdalmai. Elfeledett a halállal küzdeni. Száraz csontujjával a legidősebb arcára mutatva suttogá:
– Úgy hiszem, ez legjobban hasonlíthatna hozzám.
Azután félretolta maga elől az arcképeket+, s folytatta hidegen+:
– Semmi érzelgés, az idő rövid. Én nemsokára megtérek atyáimhoz, itt hagyom fiaimnak, mit őseim rám hagytak. De házam az eszmék vára marad. „Nemesdomb” nem esik ki a történelemből.+ Központja, tűzhelye, napja lesz ez+ a bolygó elvnek. Ön itt marad utánam+.
A hölgy megállt az írás közben és bámulva tekinte a beszélőre.
Az észrevette neje bámulatát.
– Ön kétkedve néz rám. Egy nő, egy özvegy mit tehetne azon munkában, melyben egy férfi összeroskadt? Megmondom azt. Hat héttel halálom után ön férjhez+ fog menni.*
A nő kiejté kezéből a tollat.
– Én akarom azt – folytatá+ szigorúan a kőszívű ember. – Kijelöltem előre, akihez nőül fog menni. Ön Rideghváry Bencének fogja nyújtani kezét.
Itt a nő nem bírt magával többé+, elhagyta az íróasztalt, s odarohanva férje ágya mellé, összeroskadt, és annak kezét megragadva, a legforróbb könnyekkel+ áztatá azt.
A kőszívű ember lehunyta szemeit, és tanácsot kért a sötétségtől. Megtalálta azt.
– Marie, hagyja ön abba! Most nincs idő az ön+ sírására: Én sietek. Utam van. Úgy kell lenni, ahogy mondtam+. Ön fiatal még; nincs negyvenéves+. Ön szép, és örökké az marad. Huszonnégy év előtt+, mikor nőül vettem önt, sem láttam önt szebbnek, mint most. Hollófekete haja, ragyogó szemei voltak; – most is azok. Szelíd és szemérmes volt ön; most sem szűnt meg az lenni. Én nagyon szerettem önt. Hiszen tudja azt jól. – Az első évben született legidősb fiam, Ödön, a másodikban második fiam Richárd, a harmadikban a legifjabb Jenő. – Akkor egy súlyos betegséggel látogatott meg Isten, amiből mint nyomorék támadtam föl. Az orvosok megmondták, hogy a halálé vagyok+. Egyetlen csók, amit az ön édes ajka ad nekem, meg fog ölni. És én itt haldoklom az ön oldala mellett már húsz év óta, elítélve, kiszentenciázva*. Az ön szemei előtt hullott el életem virága, és húsz év óta nem volt ön egyéb, mint egy haldokló ápolónéja. És én tudtam élni, egyik napot a másik után vonva. Mert volt egy nagy eszme, minden emberi érzésen uralkodó, ami élni kényszerített, tartogatni egy kínokkal és lemondásokkal+ folytatott életet. Óh, milyen életet! Örök tagadását mindennek, ami öröm, ami érzés, ami gyönyörűség! Én+ elvállaltam azt. Lemondtam mindenről, amiért emberi szív dobog. Letörültem lelkemről az ifjúi ábrándok költészetét, ami minden ifjú lelkét megfogja. Lettem rideg, kiszámító, hozzájárulhatlan. Csak a jövendőnek éltem. Egy oly jövendőnek, mely nem egyéb, mint a múlt örökkévalósága Ebben neveltem mind a három fiamat. Ebben fogyasztottam el életerőmet. Ebben örökítettem meg nevemet. E néven a jelenkor átka fekszik, de a jövendő áldása ragyog. E névért szenvedett ön oly sokat, Marie. – Önnek még boldognak kell lenni az életben.
A nő zokogása tiltakozott e szó ellen.
– Én úgy akarom! – szólt a férfi, és elrántotta tőle kezét. – Térjen ön az asztalhoz vissza és írja. Végakaratom ez. – Nőm hat hét múlva halálom után adja kezét Rideghváry Bencének, ki nyomdokomba lépni leginkább érdemes. Így leend nyugtom a föld alatt és üdvöm az égben. Leírta-e ön, amit eléje mondtam, Marie?
A nő kezéből kihullott a toll, két kezét homlokára tette és hallgatott.
– Az óra végire jár – rebegé a haldokló, küzdve a semmivélét férgei ellen. – De „non omnis moriar!”* A mű, mit megkezdettem, utánam fennmarad+ – Marie! Tegye ön kezemre kezét és hagyja rajta, míg azt megfagyni érzi. Semmi érzelgés, semmi könny,+ én akarom, hogy ön ne sírjon. Nem veszünk búcsút. Lelkemet önre hagytam, s az nem fogja önt elhagyni soha; az számon kérendi öntül+ minden reggel, minden este, hogyan töltötte ön be azt, amit önnek végső órámban meghagytam. Én itt leszek! Mindig itt leszek.
A nő úgy reszketett.
A haldokló pedig csendesen egymásra tevé kezeit, s töredezett hangon rebegé:
– Az óra végire jár… Az orvosnak igaza volt… Már nem fáj semmi… Sötét lesz minden… Csak fiaim képe világít még… Ki jössz felém, onnan a sötétbül?+ Állj ott! Ne közelíts!… Homályos alak!… Még mondanivalóm van itt!
Hanem az a nagy homályos alak, mely előtűnt a semmivélét sötétségébül,+ közelített visszaparancsolhatlanul, s nem várta meg, még a nagy+, hatalmas, kőszívű ember elmondja, mi parancsolnivalója+ van még ezen a világon+, s rátette arcára láthatlan kezét.+
A nagy, hatalmas, kőszívű ember aztán+, mikor érezte, hogy e még hatalmasabb úrnak engedelmeskednie kell+: önkényt lecsukta+ szemeit, összeszorítá ajkait, nem várva, hogy segítségére jöjjenek a meghaláshoz, mint más veszendő embernek és átadta nagy, törhetetlen lelkét a nagy tömlöctartónak – büszkén, vonakodás nélkül, mint illik nemesemberhez.*
A nő pedig, midőn látta, hogy a végső perc betölt, s férje halva van, odarogyott térdre az íróasztal mellé, s két összekulcsolt kezét a teleírt papírra fektetve rebegé:
„Halld meg+ uram Isten, és úgy bocsásd szíved elé árva lelkét! És úgy légy neki irgalmas a túlvilágon, ahogy én fogadom és esküszöm előtted, hogy mindezen rossznak+, amit ő végleheletével parancsolt+, az ellenkezőjét fogom teljesíteni Teelőtted! Úgy segíts meg engem, véghetetlen hatalmasságú Isten!…”
… Egy emberen túli, egy elképzelhetlen borzadályú kiáltás hangzott fel a csendben.
A felriadt nő rettenve tekinte+ az ágyán fekvő halottra.
És íme annak elébb lezárt ajkai most nyitva voltak, lecsukott szemei elmeredve és mellén összefogott két keze közül a jobb feje+ fölé emelve.
Talán az elköltöző lélek összetalálkozott az égben az utánaküldött fogadással, s még egyszer visszafordulva az ég kapujából, a csillagok útjából, megtért porhüvelyéhez, hogy egy halál utáni+ kiáltással kijelentse végső, tiltakozó vas akaratát.
