Új ingyenes hangoskönyv jelent meg a MEK kínálatában.
Tudnivaló, hogy minden ember két emberből áll: egy jó emberből meg egy rossz emberből. Ez a kettő küzd egymással: hol az egyik van fölül, hol a másik. Az a kérdés csak, hogy a legutolsó fordulónál a jó ember maradjon felül.
A hangoskönyv letölthető a MEK oldaláról, illetve az alábbi linkeken:
Jokai_Mor-Es_megis_mozog_a_fold.m3u – Lejátszási lista (playlist)
- Jokai_Mor-Es_megis_mozog_a_fold_I_01.mp3 – I. kötet, 01. rész (44:55 min, 16.2 Mbyte)
- Jokai_Mor-Es_megis_mozog_a_fold_I_02.mp3 – I. kötet, 02. rész (44:54 min, 16.1 Mbyte)
- Jokai_Mor-Es_megis_mozog_a_fold_I_03.mp3 – I. kötet, 03. rész (44:54 min, 16.2 Mbyte)
- Jokai_Mor-Es_megis_mozog_a_fold_I_04.mp3 – I. kötet, 04. rész (44:58 min, 16.2 Mbyte)
- Jokai_Mor-Es_megis_mozog_a_fold_I_05.mp3 – I. kötet, 05. rész (44:43 min, 16.1 Mbyte)
- Jokai_Mor-Es_megis_mozog_a_fold_I_06.mp3 – I. kötet, 06. rész (44:58 min, 16.2 Mbyte)
- Jokai_Mor-Es_megis_mozog_a_fold_I_07.mp3 – I. kötet, 07. rész (45:08 min, 16.2 Mbyte)
- Jokai_Mor-Es_megis_mozog_a_fold_I_08.mp3 – I. kötet, 08. rész (44:40 min, 16.1 Mbyte)
- Jokai_Mor-Es_megis_mozog_a_fold_I_09.mp3 – I. kötet, 09. rész (44:50 min, 16.1 Mbyte)
- Jokai_Mor-Es_megis_mozog_a_fold_I_10.mp3 – I. kötet, 10. rész (44:32 min, 16.0 Mbyte)
- Jokai_Mor-Es_megis_mozog_a_fold_I_11.mp3 – I. kötet, 11. rész (44:40 min, 16.0 Mbyte)
- Jokai_Mor-Es_megis_mozog_a_fold_I_12.mp3 – I. kötet, 12. rész (44:50 min, 16.1 Mbyte)
- Jokai_Mor-Es_megis_mozog_a_fold_I_13.mp3 – I. kötet, 13. rész (44:39 min, 16.0 Mbyte)
- Jokai_Mor-Es_megis_mozog_a_fold_I_14.mp3 – I. kötet, 14. rész (44:51 min, 16.1 Mbyte)
- Jokai_Mor-Es_megis_mozog_a_fold_I_15.mp3 – I. kötet, 15. rész (44:55 min, 16.2 Mbyte)
- Jokai_Mor-Es_megis_mozog_a_fold_I_16.mp3 – I. kötet, 16. rész (45:07 min, 16.2 Mbyte)
- Jokai_Mor-Es_megis_mozog_a_fold_I_17.mp3 – I. kötet, 17. rész (29:45 min, 10.7 Mbyte)
- Jokai_Mor-Es_megis_mozog_a_fold_I_18.mp3 – I. kötet, 18. rész (29:47 min, 10.7 Mbyte)
- Jokai_Mor-Es_megis_mozog_a_fold_I_19.mp3 – I. kötet, 19. rész (27:38 min, 9.9 Mbyte)
- Jokai_Mor-Es_megis_mozog_a_fold_I_20.mp3 – I. kötet, 20. rész (22:01 min, 7.9 Mbyte)
- Jokai_Mor-Es_megis_mozog_a_fold_II_01.mp3 – II. kötet, 01. rész (44:42 min, 16.1 Mbyte)
- Jokai_Mor-Es_megis_mozog_a_fold_II_02.mp3 – II. kötet, 02. rész (44:54 min, 16.1 Mbyte)
- Jokai_Mor-Es_megis_mozog_a_fold_II_03.mp3 – II. kötet, 03. rész (44:50 min, 16.1 Mbyte)
- Jokai_Mor-Es_megis_mozog_a_fold_II_04.mp3 – II. kötet, 04. rész (44:45 min, 16.1 Mbyte)
- Jokai_Mor-Es_megis_mozog_a_fold_II_05.mp3 – II. kötet, 05. rész (44:55 min, 16.2 Mbyte)
- Jokai_Mor-Es_megis_mozog_a_fold_II_06.mp3 – II. kötet, 06. rész (44:44 min, 16.1 Mbyte)
- Jokai_Mor-Es_megis_mozog_a_fold_II_07.mp3 – II. kötet, 07. rész (44:42 min, 16.1 Mbyte)
- Jokai_Mor-Es_megis_mozog_a_fold_II_08.mp3 – II. kötet, 08. rész (44:50 min, 16.1 Mbyte)
- Jokai_Mor-Es_megis_mozog_a_fold_II_09.mp3 – II. kötet, 09. rész (44:50 min, 16.1 Mbyte)
- Jokai_Mor-Es_megis_mozog_a_fold_II_10.mp3 – II. kötet, 10. rész (44:46 min, 16.1 Mbyte)
- Jokai_Mor-Es_megis_mozog_a_fold_II_11.mp3 – II. kötet, 11. rész (45:04 min, 16.2 Mbyte)
- Jokai_Mor-Es_megis_mozog_a_fold_II_12.mp3 – II. kötet, 12. rész (44:56 min, 16.2 Mbyte)
- Jokai_Mor-Es_megis_mozog_a_fold_II_13.mp3 – II. kötet, 13. rész (44:28 min, 16.0 Mbyte)
- Jokai_Mor-Es_megis_mozog_a_fold_II_14.mp3 – II. kötet, 14. rész (44:55 min, 16.2 Mbyte)
- Jokai_Mor-Es_megis_mozog_a_fold_II_15.mp3 – II. kötet, 15. rész (44:54 min, 16.2 Mbyte)
- Jokai_Mor-Es_megis_mozog_a_fold_II_16.mp3 – II. kötet, 16. rész (45:01 min, 16.2 Mbyte)
- Jokai_Mor-Es_megis_mozog_a_fold_II_17.mp3 – II. kötet, 17. rész (45:13 min, 16.3 Mbyte)
- Jokai_Mor-Es_megis_mozog_a_fold_II_18.mp3 – II. kötet, 18. rész (46:36 min, 16.8 Mbyte)
Szöveges változat:
https://mek.oszk.hu/00800/00831/
Részlet a könyvből:
Első fejezet
A debreceni „nagyerdőn” volt az akkori időben egy híres tanya, többnyire diákok látogatták, jó boráért, jó gazdájáért, még Csokonai idejéből emlékezetes hely.
A tanya ivószobája szolgált a humanissiméknek; vasárnap délutánonként tömve a nagy terem diákkal, kik az akkori idők rendi szerint hosszú fekete tógát s háromszögletű sabbeszteklit viselnek, s arcaikat borotválják.
Itt az ócska fenyőfa asztalok, mik tele vannak vésve hajdani és mostani celebritások neveivel, görnyednek a rákönyökölők terhe alatt.
Csupa merő diák! Botanizálni jártak a nagy erdőn, s annak aztán ne ők legyenek az okai, ha a szőlőnövény ismertető jelei között Diószegi olyan hosszasan leírja e növény bogyóinak kiforott nedvét is, hogy a tudományszomj Nagy uram csárdájáig elvezeti az embert.
Ott aztán, ha egyszer a felleghajtó, malaclopó és bőgőtakaró a szegre került, az ember csak nem állhatja meg, hogy eszébe ne juttassa Nokhéry ősmondását: „mindig mondtam, hogy ne igyatok; azért mégis mindig ittunk.”
A csoportokban vidám és komoly társalgás keletkezik vegyest. Komoly ott, ahol az akademika promociókról van szó: mennyire megy Bergengóciában a dácia? Rosta után adják-e a siligót? Mennyire rúg fel a siklus? Vizezik-e nagyon a lukmát? Engedi-e vaskalapos a kostának a stóla negyedét meg a párbér ötödét? Ha nagy elekció volt, itt cserélik el, mint valami börzén, a legációkat, egy kis ráfizetéssel – post festam – egy-egy bagolynak, aki először próbálja a szent követséget, nagyokat mondanak, mire vigyázzon, ha a szószékbe felmegy: a bíróra nézzen mindig, mert különben belesül a miatyánkba; a pátenssel hogy fogja el a fizetni nem akaró patrónust, s ha a papkisasszonynak kondizik, mint kezdje a beszédet? Aztán egyik-másik tarisznyából előkerül holmi elemozsyna; majd egyik, majd másik kapott hazulról létum nunciumot; ami oly jól esik a szegény diáknak, ki a kókvia semperéhez a mindennapi pikót nyeli, vagy akinek a vastag civa három rossz kölyök tanításáért minden másodnap macskanadrágot főz, vagy akit, hogy legrosszabbul legyen, onnan hazulról cibál az eklézsia –, csak ünnepnap, mikor abszurdumot lát; vagy ha potya kerül, valami baltás kúrál, s finom szatyit vág fel bicsakkal a dárdás s ahhoz gugyival telt klipitroklapatorium világít közjóra. Akkor aztán felelevenednek az élcek, néha gorombák is: letorkoltatik a hálpaklacs, kibosszantatik a kalefaktor, kijut a gúny a grapsáknak; s jaj annak, aki ezt a kutyafülűnek besúgja! S ha jól gyantázva van, mindjárt kész egy kis harmónia, s abban aztán valamennyi asztal részt vesz, míg a quinquennisek hatalmas longissimái övéig érő füsttel töltik el a termet, hogy alig lehet már kivenni, nem vetődött-é be vagy egy pullus, vagy egy superbia. Néha előfordul dévaj tréfa közben valami szukáról való ingerkedés; de azt nem fűzik messze, s nemegyszer felriasztja az egész társaságot ez a kiáltás: ad arma! s akkor aztán kisbotos, nagybotos, előre a gerundiummal!
De hogy kétségbe ne ejtsem az olvasót a kollégiumi műnyelvvel, melynek megértésére hiába forgatná fel a szótárát, mert nem találná abban ezeknek felét sem; a másik fele meg nem azt jelentené, mi a szótárban van: hát inkább azt teszem, hogy mindjárt idemellékelem a szavak magyarázatát is.
Tehát „humanissime”, ez a diáknak a címe: emberséges úr! a „tóga” az egy férfira szabott sarkig érő fekete szoknya; a sabbesztekli, az egy háromszögletű kalap; hívták „felszegezett kalapnak” is; botanizálni annyit tesz, mint „füveket keresni”, közé értve tyúkot és pulykát is; amiket ugyan Linné nem sorozott oda, hanem ez Linnének a hibája; s e tekintetben rokon értelmű szó a „suvasztással”, mely jelent diáknyelven tél idején gazdájától nem jól őrzött kerítésnek és fabakternak kályhába vándorlásra való rábeszéltetését; a „felleghajtó, malaclopó és bőgőtakaró” különféle divatszabású köpönyegek elnevezései; mint ahogy napjainkban hívják őket Talmának, Carbonarinak és Deáknak. – Nokhéry: ez volt a diákok ősének a neve, aki a kollégium felállításakor Debrecenben legelső szubskribált. Ez a szubskribálás megint azt teszi, hogy engedelmeskedni fog az iskolai törvényeknek, s ami a szénior főzet, azzal megelégszik; az a szénior persze a legöregebb jurátus, az a jurátus pedig esküdt diák.
Ezt mind jó tudni.
Továbbá „akademika promocio” az, mikor valaki olyan sokat tanult már a kollégiumban, hogy kénytelen elmenni vele falura, három esztendeig másoknak eltanítani a tudománya fölöslegét, aztán megint visszajön, s újra kezdi. „Bergengócia” minden falu, ahol nem tudni, hogy mi a dácia? Ez a „dácia” pedig nem Dákoromániának egyik óhajtott alkatrésze, hanem „fizetés”. A „siligó”, az a gabonafizetés, a „siklus”, az a készpénzfizetés, a „lukma”, az pedig a szüret alatt összetöltögetett borkonvenció; képzelhetni, mennyi víz téved a közé! A „vaskalapos”, az a vén pap népszerűsített elnevezése; a „kosta” pedig a tanító görög titulusa; a „stóla”, szó szerint palást: onnan jön, hogy mikor azt felveszi az illető, tehát temetéskor, kereszteléskor, akkor azért a palástért kell neki fizetni valamit. A „párbér” minden egy pár embernek azért való büntetése, amiért megházasodott. Az „elekció” válogatás a legációban, a „legáció” pedig egy igen célszerű intézkedés arra, hogy a szegény diáknak is legyen karácsonya. – „Post festam.” Ez a dátum, amikor kontókat szokás fizetni.
A „pátens” egy olyan levél, amit ha valakinek megmutatnak, arra annak fizetni kell, a „patrónus” pedig az a valaki, aki szeret elszökni a pátens elől. „Kondizni”, az egy igen népszerű műszó, mely annyit jelent, hogy „udvarolni” s kenyérgalacsinokkal hajigálózni, szóval „kurizálni”. – Az „elemozsyna” minden, ami megenni ajánlja magát. A „létum nuncium”, különösen a sonka és kolbászféle, magában hordja „az örvendetes hír” értelmét. A „kókvia” konyhát jelent, de kollégiumit; a „semper” mindennapi leves, a „pikó” pedig a hozzávaló kenyér megszólítása; a „civa” jelent polgárnőt, szabadon fordítva „civisből” foemininumra; a „macskanadrág” pedig egy étel neme, melybe, ha egy macska bele talál lépni, oly tökéletes nadrágot húz fel belőle a lábaira, hogy viseli, míg el nem kopik. A „cibálás” származik egy latin szótól: „cibus” – étel –, tehát jelenti azt a szíves gondoskodást, mely szerint egy falu népe a kebléből támadt ifjú tudósnak babot, lencsét és karórépát küldöz utána a főiskolába, hogy azoknak lelkesítő befolyásától annak annál nagyobb buzgalma támadjon, faluja becsületéért híres emberré képezni ki magát. – „Absurdum” egyszerű fordításban annyit jelent, hogy „töltött káposzta”. Ez a képtelenségek régiójába tartozik. – „Potya” azt teszi, mikor alkalom adatik ingyen jóllakhatni. „Baltás”, ez a joghallgatók álneve. „Szatyi”-nak nevezik a fehér kenyeret; „dárdás”-nak azt a kicsi tanulót, aki a nagyobb diáknak fűt, s aztán a kályhalyukban igen jól alszik. „Gugyi” valamely szeszes italnak a neve; a „klipitroklapatorium” pedig már a hangzása után könnyen kitalálható, hogy kulacs. „Közjóra világítani” annyit tesz, hogy mindenki ihatik belőle, aki az asztalhoz férhet. „Hálpaklacs” annak a neve, aki nagyon siet a beszéddel, rövidítve ebből: „Hála a papnak, másvilágon is van kulacs!” Ez a legkellemetlenebb gúnynév a társaságban. „Kalefaktor” az olyan ember, ki szereti a hallottakat a felsőbbeknek elmondani; „grapsa” az illető felsőbbség, ha professzor, – „kutyafülű” pedig, ha jurátusi minőségben létezik. „Gyantázni” természetesen a torkot szokás és borral, éneklés előtt, s az éneklésnek neve: „harmónia”. – „Quinquennis”, aki már teológiát hallgat, „longissima” pedig a hosszúszárú pipa. – „Pullusnak” neveztetik a más hitű iskolában járó diák; míg „superbia” (kevélység) névvel ruháztattak fel a diákokkal sok részben rokon tanulmányú és hajlamú borbélylegények.
Ami pedig a „szuka” szót illeti: ezt körülírnunk nagyon kényes dolog. Jelent az bizonyos emberi teremtést – mely nem férfi – de nem is asszony; hanem nem is kisgyerek. Találja ki: aki tudja! Biz ez rossz szokás, de talán majd kimegy a divatból.
Végre az „ad arma!” – fegyverre!” – azt jelenti, hogy valahol a városban tűz ütött ki. S „nagybotos, kisbotos” ilyenkor azon nevezetes egyéniségek, akik a tűzoltásra hivatott tanuló ifjúságot kerteken és kerítéseken keresztül vezetik a világló veszedelem felé egyenes vonalban, s az érintett „gerundiumok” nem valami grammatikai formák, mint inkább hatalmas tölgyfa fustélyok, ólommal beöntve, amik egy ütésre minden deszkakerítést bedöntenek, s amiknek hatalmas öklű kezelői a legációi elekcióknál ez érdemeikért tizenkét ifjúval előbb választanak a sorban jog és igazság szerint.
Már most tehát tudunk mindent.
Hanem mindennek, amit most tanultunk, kevés hasznát fogjuk venni; mert itt nem maradunk, bármily nagy élvezet volna is annak a nyírott fejű diáknak az anekdotáit meghallgatni, aki a hosszú asztalfőn ülve társait megnevetteti, s fizetésül a borukat megissza, s akit a kocsmáros „humanissime Aszályi”-nak szokott megbecsülni.
Másutt van dolgunk. A pincében.
Oda Nagy uram csak a válogatott vendégeit eregeti, egy nagy csapóajtót nyitogatva fel előttük, s az ő híre-tudta nélkül oda senkinek belépkedni nem szabad.
A diákok úgy hívják azt egymás között: hogy a „sacro sanctum”.
Ennek a szentélynek a két oldalát természetesen hordók foglalják el. Egy oldalboltjában pedig van felállítva egy asztal, akörül zöldre festett szalmaszékek; az asztal közepén egy tíziccés „órros”, körülrakva egy tucat bádogpohárral.
A sacro sanctum látogatói éppen most érkeztek meg. Tizenegyen vannak, a tizenkettedik szék üresen marad.
Kilencen tógátusok, kettő pedig, az akkori divat szerinti világi öltözetet visel: szűk, csípőn alul érő zsinóros dolmánykát, körül fehér bárányprémmel, sokrétű fehér nyakravalót, tászlis inget, virágos tarka mellényt és sárga csizmát. Ezek „kinnlakók”, valószínűleg „baltás”-ok, ami a joghallgatók bevett neve. Egyébiránt az is meglehet, hogy nem kinnlakók, hanem rendbontók, kik minden egyházi, polgári, iskolai és társadalmi törvényekkel dacolva, önkényűleg levetették a tógát, s a jóérzelmű népség közbotránkozására elég orcátlanok feszes dolmányban és sabbesztekli helyett piros csákós süvegben menni végig azon a nagy hídon, amely a debreceni sárlagúnák fölött a kollégiumtól a városházig az utcán végigvezet.
Az egyik diákra pedig, ugyan mondom, nem illik az a nyalka öltözet. Először, hogy alig ötödfél láb magas; aztán a feje úgy a válla közé van húzódva, mintha semmi nyaka sem volna; a feje búbján hosszú, arcban lapos, orra fölfelé fintorult, szája széles és lefelé húzódó, szemöldöke sertés; s ami még nagyobb kifogás benne, mind a két lábára sántít, úgyhogy mikor megy, mintha a Balatonon csónakáznék, úgy dűlöng egyik csípőjéről a másikra. Ez a görbe diák: humanissime Biróczy Sándor.
De annál délcegebb alak a másik ifjú; magas termete, komoly, kissé erősen nyúlt arca, szelíd dióbarna szemei, vékony szemöldei, gesztenyeszín fürtjei két csigában kifelé göndörülve, ábrándozó jellemet adnak tekintetének; csak összeszorított ajkai képeznek a többi vonások összhangjából kivételt, azokban kemény önakarat, harapós dac van kifejezve; hanem aztán a szép sima domború homlok kiegyezteti az ellentéteket, azon megtisztulva egyesül a két ellentétes kifejezés, s a lágyságból lesz költői emelkedettség, a dacból öntudat.
Ez humanissime Jenőy Kálmán.
A tógátusok között három alak válik ki; az egyik szertelenül magas, csontos, szikár termet, kit a hosszú tóga még hosszabbnak mutat, fejét legörbítve tartja, mintha restellné, hogy ilyen nagyra felnőtt, vagy mintha elvesztett tárgyat keresne mindig a földön. Kiülő pofacsontjai, erős álla kemény kitartásról tesznek bizonyságot. – Ennek a neve humanissime Barkó Pál.
Egy másik ifjú izgékony alakjával tűnik ki. Arca első tekintetre kellemetlen, ragyaverte és veres, de szemei tüzében, arckifejezésében, mikor beszél, van valami elragadó, mely őt egyszerre széppé teszi. Ez humanissime Borcsay Mihály.
Aztán még egy figyelemre méltó alak van: egy pirospozsgás siheder, kinek izmos karjain megfeszül a tóga, s széles öblös melle inkább papruhába öltözött huszárnak adja ki, mint teológiahallgatónak. Ez pedig Csuka Ferenc humanissime, egyúttal „nagybotos”, hanem az most nincs nála.
A tizenegy ifjú körülállta az asztalt, mindegyik fogott egy poharat (annak meg „finak” volt a neve), s azzal rázendítette a diákok bordalát, mely előbb búsongó halottkísérő melódiával kezdődik, s azután marsütenyben, végre rohamlépésben megy tovább; egyike a legszebb bordaloknak, amiket valaha mester alkotott:
Múlik, mint az árnyék ez az élet:
Észre sem vesszük, hogy semmivé lett.
Hej, bizony esztelen,
Aki búsul, midőn
Örömök közt mulathat és vigadhat!
Észre sem is veszi
Elsuhan élete;
Elenyészik, mint az őszi pára, köd,
Megszaporodik ez az életfonál,
A kotyogó kebelű kancsónál.
Fogj, nosza kulacsokat,
Tölts tele finakokat,
A fekete bajokat
Öntözd le!
S aztán megint vissza az első sorra: „Múlik, mint az árnyék ez az élet.”
Hanem az ének kezdetén az történt, hogy az egyik diák a poharával feldöntötte a gyertyát, s sötétben maradtak. Azért csak végigdanolták a nótájukat, s csak azután kezdtek el kiáltozni: „Nagy uram, elaludt a gyertyánk!”
A kocsmáros jött mindjárt a másik gyertyával, s egészen debreceni szemet csinált a látottakhoz, mikor a diákok szövétnekét meggyújtotta. Tudniillik, hogy „debreceni szem”-nek nevezik azt, mikor valaki nem akar valamit meglátni, amit láthatna.
A hosszú asztalon ugyanis nem volt többé semmiféle kancsó; a diákok kezében nem volt pohár; ott ültek azok csendesen és komolyan az asztal körül, mindenik előtt egy iratcsomó, az asztalba fúrva ugyanannyi szeges végű kalamáris. S az asztalfőn, hol a kancsó állt előbb, egy vastag negyedrét alakú könyv.
A kocsmáros nem kérdett, nem szólt semmit, a fejével bólintott egyet, s aztán kiment.
Az a nagy könyv volt a „csittvári krónika”.
1665-ben kezdék el ezt a könyvet szerezni, ha jól tudom, Sáros-Patakon, névtelen szerzők.
Nevezetes gyűjteménye volt az mindazon érdekes apróbb és nagyobb adatoknak, miket a nagymérvű história elfeledett följegyezni lapjaira, vagy amit a hatalom vaskeze kitépett e lapokból, vagy amiket az udvaronc hízelgés meghamisított azokban.
Ezért a neve „csittvári krónika”.
„Csitt” azt teszi, hogy „legyünk némák!”
A jezsuiták, akikről ez a krónika sok kedvezőtlen adatot jegyzett fel, azt híresztelték el felőle, hogy ez a válogatott hazugságok és bolond ötletek tárháza, s még a nevét is elferdítették „Csicsvári krónikának”, s ha valaki valami nagy bolondot vagy nagy hazugságot mondott, az volt rá a közmondás, hogy „ez is a csicsvári krónikába való!” Hanem voltak – kevesen –, akik tudták, hogy mi az; akik pedig nagyon keresték, sohasem tudták meg, hogy hol van. Mindig a fiatalság kezén volt az. S a fiatalság rajongó, jó titoktartó és jó szövetkező.
Ott lehetett találni e krónikában az elfeledett, az eltemetett országos gyászeseményeket; mindig volt itt valami, amire fátyolt kellett vetni, amit az utókorral el kellett felejtetni; amire rá kellett fogni: Álom volt az! Hazugság az!
Az utolsó Zrínyinek fogsága, ki börtönében elfeledett beszélni.
A harmincnégy gályarab szenvedése, kik mind magyar prédikátorok voltak.
Az örök kenderkötél története, amit Pálffy Antal grófnak holta napjáig kellett nyakán viselnie, hogy minden percben megemlékezzék rá, ha netalán ifjúkori rajongása megint elővenné, hogy már egyszer egy ilyen patriotikus botlásért ezt a kötelet szerezte a nyakára, s a kötél vége a hatalom kezében van.
Mikes Kelemennek, Rákóczi titkárának, siralmas levelei Rodostó partjáról.
Caraffa eperjesi mészárlása.
Vak Bottyán viselt dolgai; Józsa vezér járása-kelése.
A pozsonyi diétán elhallgattatott urak titkos története.
Sok nagy uradalom keletkeztének szomorú adatai.
És ezekkel vegyest nagy históriai személyeket jellemző adomák. Mária Terézia és magyar udvari bolondjának komoly alapú tréfái.
A kecskeméti rácpusztítás és az erdélyi pórlázadás leírása.
A debreceni castellum kísértetes rejtelmeinek felvilágosítása.
És ezek közt emlékezetes epigrammok, gúnyversek és erős politikai pasquillusok.
Ott volt feljegyezve Bercsényi verse:
Bátya, ne higgy a németnek,
Akármivel hitegetnek;
Mert ha ád is nagy levelet,
Mint a kerek köpönyeged,
Pecsétet üt olyat rája,
Mint a holdnak karimája,
Nincsen abban semmi virtus,
Verje meg a Jézus Krisztus!
Az országgyűlési gúnyiratok; az emlékezetes „compono, impono” kezdetű, mit a soproni országgyűlésre írtak, a törvénytemetési paródia az 1791-i országgyűlésről.
A gúnyversek, miket József császárra írtak a jezsuiták, Josefus lutheringusnak csúfolva őt, s a császár válasza rájuk: „Aquila non captat muscas.” (A sas nem kapkod legyek után.)
S később aztán a berlini gúnydal, melyben egy posta két tarisznyával jön elő, az egyikben viszi a császár kedvező rendeleteit, miket májusban kiadott, a másikban ugyanazoknak júniusi visszavonását.
A sajátságos tarifa, melyet a török a legutóbbi háborúban a foglyok váltságdíjára megállapított: mely szerint egy német lovas katona 5 forint, egy magyar gyalog 3 forint, egy huszár 10 forint, egy havasalföldi nyolc garas.
Mélyen titkolt politikai iratok: Martinovich katekizmusa, a Manch–Hermaeon, – I. Napóleon proklamációja a magyarokhoz! – az Árpád-ivadék, Crouy-család dokumentumai; s az a végzetes színdarab, melyet XVI. Lajos lefejeztetéséről írtak, s melyet K…ban elő is adtak a diákok: a XVI. Lajost személyesítőnek egy álfejét levágva guillotine-nal, amiből az lett, hogy majd az igazi fejét is utána vesztette; – s más ilyen szomorú emlékű iratok, miket a szerzők sírjának porával porzóztak be!
Azután vallásos tartalmú ritkaságok. Luther aforizmái. A jezsuita parancsok. A nagyszombati veres barátok tragédiája. A Bafometh-bálvány imádóiról szóló mondák. Az őskori ördögidézési formulák. Hatvani debreceni tanár bűvészetének emlékezetes hagyománya: a végzetes „cras” fölirat (holnap) története, a megénekelt rémtörténettel együtt, mit e hagyományos vers örökít:
Infans, ut vervex, puerulus, nupta, maritus.
Cultello, flamma, fune, dolore cadunt.
(Bárányként csecsemő, kis gyermek és anya és férj
Kés, láng és kötelen s fájdalom által esék.)
A rejtelmes epitaphium története az volt, hogy egy kisgyermek játékból csecsemő testvérét lekéselte; aztán féltében a kemencébe bújt, ott kenyérsütő anyja ráfűtött, az anya kétségbeesetten felakasztotta magát, s a hazaérkező férj fájdalmában szörnyet halt. – Ez eseményről írandó epitaphiumra Hatvani jutalmat tűzött ki, s a legrosszabb diák írta rá a legjobb verset. Persze, hogy az ördög készítette azt neki.
Ott voltak a sejtelmes próféciák messze századokból, a jelen időkre jóslók és nagy emberek emlékezetre méltó mondásai.
Közben tarkázva voltak a lapok nevezetes arcképekkel. Némely arckép olyan is volt, amelyhez nem volt törzs.
És rég elhangzott, eltiltott, a levegőből is kitépett dalok hangjegyei, miket egykor tárogatókon fúttak, táborban énekeltek, s miknek nem volt szabad hangzani többé. A csittvári krónika azokat is megőrizte. Szerzői mindenhez értettek: íráshoz, rajzoláshoz, zenéhez, a világ minden nyelveihez, és mindenütt jártak, mindent megtudtak, összeszedtek, megtakargattak.
Ilyenforma tartalma volt a csittvári krónikának.
Nagy vastag könyvre nőtt már az fel, s minden évben új meg új lapokat tettek hozzá, mik nem voltak egymáshoz fűzve, hanem közös tábla gyanánt egy nagy borjúbőr borítékkal voltak összefoglalva.
A krónikaírók mindig tizenketten voltak. Eskü és becsületszó kötelezte őket, soha, senkinek, semmi esetben el nem árulni a krónika hollétét. Ha egy eltávozott a kollégiumból, helyette választottak újat, de annak mind a tizenegy tag szavazatát kellett bírnia. Voltak tanárok, kik diák korukban szintén részt vettek a krónikaírásban, akik aztán a hatalmi polcon ülve, ellene fordíták nézeteiket; de már azok hiába keresték a krónikát ott, ahol az ő idejükben volt, már akkor máshová volt az rejtve. Reverendissime A… három esztendeig kutatta a krónikát inkvizítori buzgalommal, s azalatt mindennap rajta ült. Ott volt az a katedrája padozata alá rejtve. Ott persze nem kereste senki.
Jelenleg itt van az a Nagy uram pincéjében. De hogy annak melyik odújából került elő, azt Nagy uram maga sem tudja megmondani.
A krónikaírók minden vasárnap összegyűlnek a nagyerdői csárda pincéjében, s bemutatják, amit azóta szereztek. A többség határoz fölötte, hogy érdemes-e az a krónikába fölvetetésre. Azután, hogy szabad-e arról másolatot venni, vagy unikumnak marad a krónikában, és nem szabad elterjesztenie?
A költeményekről többnyire szabad volt másolatokat venni. Akkor ez volt az irodalompártolás. A kedvenc költő munkáit leírta ki-ki magának sajátkezűleg. Ott nem izgágálkodhatott a cenzúra. Egymás közt pedig sohasem nevezték azt „Csittvári króniká”-nak, hanem „Koszorú”-nak, hogy a cím ne menjen szét a szelekbe.
Ez idő szerint Jenőy Kálmán volt a krónikások társulatának elnöke.
Midőn a kocsmáros rájuk csukta az ajtót, Jenőy megnyitá a gyűlést.
– Barátim. Ma egy hete, mint tudjátok, egy társunk adatát visszautasítottuk. Ez a „Dungó” dala. Igaz, hogy gúnyvers, minők vannak a krónikában; népszerű is, mert hiába doboltatta ki a tanács az utcaszegleteken, „hogy a Dungót ne danolják” – az volt rá a felelet, hogy „csak azért is Dungó!” –, hanem mindamellett nem érdemes, hogy a krónikában a helyet foglalja. Egyikünk sem hipokrita; nem prédikátoroskodunk, feljegyeztük a legkegyetlenebb ítéleteit a közvéleménynek a legnagyobbak fölött is. S ha egy igazi költő lángesze trivialitásokba téved, annak is helyet adunk az olympon; Apollo kihágásai isteni skandalumok, s méltók márványba vésetésre; de ha Marsyas trágárkodik, meg kell nyúzni! Ez a „dungó” egy olyan sárban járó, s amellett oly ostoba nóta; szövege undorító, dallama sületlen; csupa kicsiny nagyságok szidalma, még kisebb nép által, hogy a jelenkor szégyenleni fogja azt, s a jövő kor átugrik rajta. Azért nem vettük fel azt a „Koszorú”-ba. Most az a társunk, ki ezt ajánlotta, s ki azt, mint tudjuk, maga szerzette, e visszautasításért ránk megneheztelt, s íme ma már meg sem jelene közöttünk. – „Genus irritabile vatum” (A költők ingerlékeny nép!) Tartok tőle, hogy még gonoszabbra is képes. Azért azt indítványozom előttetek, hogy a mai összegyűlésünk legyen e helyen az utolsó, s jövőre más helyet keressünk.
Mindenki helyeslé az indítványt. Az elnök megbízatik más helyet keresni. A mentségtelenül kimaradt társ pedig még egyszer felszólíttatik, mielőtt helyébe más választatnék.
– És most térjünk át a rendre. Biróczy Sándor barátom van feljegyezve első előadásra.
A kis sánta ember felállt, s elővonta bekecse zsebéből az avatag iratokat, s elkezdé recsegő, ráspolyhangú szóval:
– Ismét jutottam többrendbeli szatirikus költeményekhez, amik eddigelé még unikumok.
– Kérjük felolvastatni.
– Az első Kovács József verse a „kopott nemesekhez”.
Rettenetes egy gondolat! E század első felében egy ilyen blasphemiát versbe szedni merni!
Földiek! Lehettek nemesek, meddő tök –
Fejjel is, ha egyszer van kutyabőrötök.
Lehettek, ha függnek gunyhótokban ősi
Atyátoknak rozsdás fegyveri, köntössi.
Mind nemes az, aki megmohosult neve
Elébe egy fakó görcsös „N”-et teve.
Lám, a régiség is nektek az efféle
Csúffá lett rangot már eb-bőrre festé le.
Óh idők, erkölcsök! már ma a nemesi
Rang az agarak közt csak a nyulat lesi.
Ah nem! nem ily színnel kell azt az isteni,
Szívben lakó nemes rangot lefesteni:
Mert ráillik árva, keseredett Dózsa
Katonájára is a koszorús rózsa,
Ha megsértett szíve a felfegyverkezett
Nemes elszántsággal azért fogott kezet,
Hogy az elalélt Just a lármás kard nesze
Által orvosolván, ismét felébressze.
Azok érdemlik meg azt a nevet, akik
Közt a halhatatlan drága Virtus lakik;
Nem az, aki a holt ősöknek penésszel
Bévont érdemik közt szunyókálván vész el.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Én Nemes vagyok; de nem tudom a nagy Nem
Fényétől elvakult Apám az-e vagy nem?
No, hiszen jó szerencse, hogy akkori időkben az ilyen verseket nyomdai festék nem sokszorozhatta, mert szerzőjükkel az a hármas fátum történt volna, hogy először is a publikum beveri a fejét, másodszor a hatóság lehúzza a bőrét, és harmadszor a bőréből kiugratott lelke egyenesen a pokolra esik.
A tíz bíró egyhangúlag méltónak ítélte a verset a krónikába beíratásra, s engedelmet adott lemásolására is.
A kis sánta diadalizzadtan törlé meg serteborostás homlokát, s szatírnak illő szemöldeivel hunyorítva mondá, hogy van még egy másik is.
Ennek pedig a címe: „A két forintos Tallér, a Vén Krajcár és Kajla Márjás együtt való beszélgetése.”
Ez pedig egy politiko-financiális gúnyköltemény, melyben a feketebankós gazdálkodás van kegyetlenül ostorozva.
Egyhangúlag felvétetett a krónikába.
A két bemutatott költemény a krónika nagyságához mért papírra volt írva, hogy egyenesen beilleszthessék.
– Most következik Barkó Pál barátunk.
Ez a hosszú, csontos alak nagy buzgalommal tanulmányozza a keleti nyelveket, minden üres idejét a könyvtárban tölti, abban görbült úgy előre a nyaka; a vakáció idején pedig gyalog elvándorol messze utakra, s kutat ősrégiségeket. Szavát ritkán hallani, pedig tízféle nyelven tudna felelni akárkinek. Van tőle már egy érdekes ismertetés Juliánról, ki IV. Béla idejében harmadmagával elindult az ősmagyarokat felkeresni; visszajött és tudósítá a királyt, hogy a Volgán túl még van egy nagy magyar nép, mely ősvallását tartja, saját betűket használ. – Hanem aztán jött a mongol csorda s végigsepert egész Európán. Az ősmagyar népet ki tudja hová terelte el?
Barkó Pálnak azóta mindig az zúg az agyában, hogy milyen derék volna ezeket az ősrokonokat valahol felkeresni a világ pusztaságaiban.
Most éppen az ősmagyar betűket mutatja be társainak. Még a tizenkettedik században a papok is ezekkel írtak; egyszerű vonalakból vannak azok összetéve, miket könnyű volt késsel egy négyszögű pálca négy oldalára vágni, úgy olvasták a sort felülről lefelé. A magyar hitrege, a régi pogány dalok ily botokra voltak felróva. A keresztyén hitbuzgalom elégette azokat, ahol találta. A székelyföldön maradt meg egy templomon még ilyen írás.
A fiatal krónikások nagy figyelemmel hallgatták az ifjú archeolog értekezését, s azt is átvették a krónikába.
Harmadik előadó volt Jenőy.
Szent István koronájáról beszélt. Olyan dolgokat mondott el, amiket ma is csak suttogva lesz jó továbbadni: hogy az a korona mindenestől, gyöngyöstől, drágakövestől nem ér többet tízezer tallérnál, sőt egy bécsi ötvös ajánlkozott, hogy ezer tallérból kiállítja mását, mégis hetvenezer aranyat adott érte első Mátyás idejében az ország, hogy visszakapja, pedig ahogy a rajta lévő képek és nevek bizonyítják, ez a korona nem is volt soha Szent Istvánnak a fején. Az angelus, aki azt hozta, nem valami angyal; hanem αγγελως, ami görögül „küldönc”-öt jelent. Dukas Mihálynak valami embere.
A hallgatóknak hidegen borsózott végig a hátuk. Az ilyen felfedezések megpróbálják még a legerősebb szíveket is. Éppen, mint mikor azt kell hallani, hogy ezt a világot nem teremthette hat nap alatt az Isten; mert íme itt vannak a geológia bizonyítványai ellene. – Az ember nem szereti, ha az illúzióit háborgatják.
Ez értekezés is felvétetett a krónikába, de utána lőn jegyezve, hogy ezt soha le ne írja, tovább ne adja senki.
(Biz azt ki is nyomtatták már azóta.)
Most következett Borcsay.
A himlőhelyes ifjú sokat tartott szavalási tehetsége felől; neki nem volt elég az asztal mellett ülve felolvasni a maga részét; ő szavalni szokta azt könyv nélkül is kiállva a középre, hogy a két kezével szabadon hadonászhasson.
Egy felfordított szűrőkád volt a rostrum, onnan mennydörgött alá.
Szavalatának tárgya Csokonai Vitéz Mihálynak egyik titokban tartott verse volt e címmel: „Vallás.”
Hajmeresztő poéma.
Megtámadja magát a pozitív vallást, gúnnyal és komolyan, emberszeretetből, istenismeretből. Nem a pápista vallást; valamennyit; mindenféle dogmát, religiót, legyen annak papja érsek, dervis, bonc, rabbi vagy superintendens! Megtámadja a tornyokat, templomokat, s azt meri mondani, hogy egy cifra toronynak az árából száz szenvedő embernek lehetne menházat építeni.
E rettenetes költemény egy sötét, félig világított földalatti odúban elszavalva egy hosszú, fekete ruhás papforma alaktól, más nyolc fekete ruhás papforma alak előtt, a legborzalmasabb konspiráció képét mutatta fel, amit valaha föld alatt forraltak.
Az egy szál gyertya úgy lobogott az asztalon, a körülülő arcokat reszkető világításba hozva.
A szavalónak a tekintete pedig egészen fel volt magasztosulva. Elfeledteté, hogy nem szép, hogy ragyái vannak: a lélek ült rajta, csillagfény volt körülte. – Azt mondják az ilyenre az igazhivők, hogy „az ördög is szereti a magáét!”
Négy társa tapsolt neki és vivátot kiáltott; hatan hallgattak.
Egy vén teológus azt a megjegyzést tevé rá, hogy ez a költemény igen szép; de egy századdal korán született, és ránk nézve még akkor is nagyon korán.
A többiek hallgattak.
Jenőy föltevé a kérdést, hogy beírassék-e e költemény a krónikába?
Titkosan szavaztak. Az volt a módja, hogy bezárt öklét mindenki egy lefordított kalpag alá bedugta, s egy fehér vagy fekete cédulát hagyott alatta.
Jenőy felemelte a kalpagot. Csak hat szavazattal öt ellen lett eldöntve, hogy Csokonai ismeretlen verse befogadtassék a krónikába.
Következett a második kérdés: „szabad legyen-e e költeményről másolatot venni?”
Jenőy feltette magában, hogy „nem”-re fog szavazni. Ha e költemény kimegy innen, veszélyt fog hozni az egész társulatra. Maradjon ez a késő kornak.
Aztán mikor másodszor fölemelte a kalapot, hét fehér és csak négy fekete cédula volt alatta. Egyik a feketék közül a sajátja.
Tehát „kettőnek” az először „nem”-et szavazók közül kellett másodszor „igen”-re szavazni.
Jenőy súgva mondá a mellette ülő sántának:
– Nem tetszik nekem az, hogy először hat, azután hét. Vigyáznunk kell egymásra…
A költeményt aztán mindannyian leírták, Borcsay diktandója után.
Azzal mindenki kiverte a pennáját, becsavarta a kalamárisa födelét, s elrejté azt a tóga zsebébe hátul. Az írásnak e napra vége van.
De még valami van hátra.
Csuka Feri felleghajtójának hármas gallérja közül előkerült egy sajátságos instrumentum. Olyan mint a klarinét, de rokon a trombitával: fa a fuvolája, a tölcsére öblös; a fúvója hosszú és vékony, mint a tollszár.
Ez a „tárogató”.
Tiltott, üldözött hangszer. Kiáltó emlék azokból az időkből, amikor még rebellis kurucok hordták zászlóikat egész Német-Újvárig, s harsogtatták a szabadságdalokat.
Össze kellett törni minden tárogatót. Nehogy még valaki belefújjon ez ördöngös hangszerbe, s arra ismét előrepüljenek annak üregéből mindazok az alvó démonok, amik egykor a repkedő zászlókon szerettek lovagolni, nyerítő paripák, csattogó szablyák hangjával véres menyegzőben párosodni. Rég kiveszett már az ivadékuk is e harcbűvölő hangoknak. Megégtek a tárogató forgácsaiban. Utolsó riadójuk az volt, mikor a kemencében pattogott a fájuk. A nótákat is elfeledte mindenki.
Utoljára fújták e nótákat a budai országgyűlésen a felgyűlt nemesi bandériumok előtt, mikor a koronát Bécsből hazahozták; akkor hallatta még egyszer a tárogató a „Héj Rákóczi, Bercsényi!” indulót – s aztán azt a másikat: „Őszi harmat után.” Volt is nagy riadal Budán. Mintha a fél világot akarta volna vállára venni a magyar! – Hanem már tizennyolc év múlva a nemesi felkelő bandériumokat ezzel a marssal vitték a táborba: „Hol lakik kend, komámasszony? Keresztúrban!” De úgy is vették hasznát. Mert a másik nóta nagy hamar az lett, hogy „Retirálj, retirálj! Komáromig meg se állj.”
A csittvári krónika ez eltemetett dalok hangjegyeit is őrzi. Csak tárogató kell hozzá, mely azokat kiadja; meg ember, aki a tárogatót tudja fújni. Mert mesterséges eszköz az. Nehéz kitalálni a fúvásmódját; aki nem ért hozzá, egy sikoltó hangnál egyebet nem tud belőle kihozni, aki pedig tudja nyitját, annak annyiféle hangot ad, ahányat kíván tőle; sír, buzdít, harsog, kesereg, feljajdul, a levegőt hasítja, s megint panaszra fordul, egész a szellősuttogásig.
Maga a szóbeli értelme a Rákóczi nótáinak nem valami különös.
Annak a nótának a szövege, amit az őrtüzek mellett panaszolt el a tárogató, így szól:
Hejh, a sasnak körme között,
Körme között,
Hervad mint a lép,
Szegény magyar nép.
Lám a német mily kövér,
Bőribe se fér.
Mégis mindig többet kér.
Szegény magyar vér!
Biz ez együgyű versecske; hanem mikor az a tárogató magyarázni kezdi a fiatal diák kezében, mennyi emlékezet van abban! Aki hallja, azt képzeli, hogy élt már akkor, mikor ennek a versnek a történetét játszották, maga is részt vett benne, aztán meghalt, megint újra született, a két élet között elfeledte az előbb történteket; hanem ezeknek a láthatatlan lényeknek az érintésére, ezekre a hangokra megint megzendült a lelkében a megelőző élet minden emléke.
Még kevesebb jelentőségű a harci riadója:
Hejh! Rákóczi, Bercsényi!
Vitéz magyarok vezéri:
Hová lettél Bezerédy?
Nemzetünknek fényes csillagai!
Ocskay ?
De ennek a nótája már a kétségbeesés rivallása. Az utolsó erőfeszítés halottébresztő felhívása. Tűz van a hideg fában!
Lám, azok a fiatal diákok, hogy hevülnek, hogy ég az arcuk a kürtriadóra.
Pedig hát mit nekik Rákóczi? Bercsényi? Bezerédy?
Ki volt az az Ocskay?
Tanítja azt valaki? Tudja azt valaki?
A harmadik nótának a verse pedig éppen igénytelen. Pedig az volt legjobban eltiltva, megüldözve; sok ember megheverte miatta a börtönök reves szalmáját!
Pedig hát mi van azon, hogy
Őszi harmat után
Fujdogál a téli szél,
Fujdogál a téli szél.
Zöld erdő árnyékát,
Piros csizmám nyomát
Hóval födi el a tél,
Hóval födi el a tél.
Hanem ez volt az a dal, amellyel a kiűzött fejedelem utolsó csapatjai búcsút vettek a hazai hegyektől.
Az ő piros csizmáik nyomát födte el hóval a tél! S olyan jól elfödte, hogy soha sem is tértek e nyomok többé vissza.
És még most sem tudja senki, aki e búsongó búcsúdalt hallja, hogy mi van abban, amitől a könny a szemeket eltölti, s a keblet elnyomja valami nehézség.
Egyik lehajtá fejét az asztalra, úgy sírt rajta, a másik félrefordult; az orientalista hátraszegte fejét, mintha távolba nézne; magának a tárogatót fúvónak is két kövér csepp víz gördült végig duzzadó orcáján.
A sötét tógás alakok csendesen zengték a tárogató után:
Zöld erdő árnyékát,
Piros csizmám nyomát
Hóval födi el a tél,
Hóval födi el a tél.
… Perduellio volt e dalt énekelni!
Egyszerre a pincegádorból, mint a behemót kiáltása, hangzik Nagy uram jelszava:
„Ad cantum!” (Fel dalra!)
A diákok egyszerre fellökik az asztalon lobogó gyertyát, s a következő percben a sötétben felzendül a leglármásabb bordal:
Hejh, hajh! Igyunk rája!
Úgyis elnyel a sír szája,
Ott lesz fáradt testünk
Csendes hazája.
– Ez a bortól undorodik; –
– Ez, mint szapu, sajtár iszik: –
Ez nem iszik; – ez nem józan; –
Itt is, ott is, nagy hiba van.
Ejh hajh! igyunk rája!
Mire a világosság kívülről megjelent a pincében, a csittvári krónikának híre sem volt sehol; kalamáris, íróeszköz eltűnt az asztalról, helyette ott állt a tíziccés órros az asztalon, s minden diák kezében magasra volt emelve a bádogpohár.
„Bacche! Éván! Evoe!”
A pincének egy oldalbenyílója volt az, ahol a krónikások gyülekezetüket tarták, s odáig egy hosszú boltüregen kellett végigmenniük a behatolóknak két sor hordó között.
A szűk thermophylaei szoroson feltartóztatni a maguk perzsáit vállalkozott Borcsay egyes-egyedül, amíg társai a krónikát eltüntetik.
E leonidási vállalat abból állt, hogy Borcsay holtrészegnek tettetve magát, eléje ment az invasionalis hadnak, s gáncsot vetett az egész tábornak.
Állt pedig e tábor clarissime domine professor Muskotályiból, kit két esküdt diák kísért lámpásokkal, mely lámpások méltánylandó elővigyázatból sodronnyal voltak betörésmentesítve, és azonkívül két iskolaszolgából.
Érdemes lesz megjegyeznünk, hogy éppen ez a clarissime domine Muskotályi volt azon nevezetes egyéniség, akit a Dungó gúnydala egy évtizedre halhatatlanná tett, s aki már egy év óta eszi a mérget amiatt, hogy éjszaka a csúfondáros dalokat impertinens nebulók az ablaka alatt éneklik, s e méregevéstől úgy meghízott, hogy már imádkozni sem tud; mivel hogy a két keze ujjait nem tudja egymásba tenni a kövérségtől.
Alacsony, köpcös termetét rókatorkos panyóka-mente fedi, mely alól folytatásképp jön elő a kapcsos reverenda, akkori idők tisztes viseleteképpen.
Az a gonosz paniperda Borcsay tehát azt a hadi fortélyt találta ki, hogy ő teljesen elázottnak tettetve magát, nagy tántorogva jött az eloltott gyertyával, rekedt hangon rikácsolva hozzá a megfelelő nótát: „Hol eloltja, hol meggyújtja, csak a szívem, csak a szívem szomorítja”, amely nóta közben aztán oly veszedelmes összeütközésbe hozta az előre lódult fejét a clarissime domine orrával, hogy szinte betörte azt.
Akkor aztán megijedt; hátrahőkölt, s merev szemekkel bámult a szemközt jövőkre.
„Hát maguk kicsodák?”
Olyan élethíven tudta adni a kábult részeget, aki már senkit sem ismer; azzal az üvegtekintetű szemmeredéssel, azzal az elejtett szájjal, azzal a háromfelé esni akaró termettel, hogy első tekintetre szinte elhitte neki a clarissime a komédiát s mérgesen rivallt rá:
– Kend otromba részeg. Már engem sem ismer. Én physices professora vagyok.
Erre a szóra a nagy gaukler bölcs képet öltött, ahogy részeg ember szokott, mikor okosat akar mondani.
– Az nem lehet! Az én professzorom nem jár ilyen késő éjszaka kocsmázni. Az otthon van már és alszik. Ha pedig kegyelmed a physices professor, mondja meg nekem, miért csavarodik a paszuly a karó körül balra, a komló pedig jobbra?
Ezt persze Buffontól kezdve Diószegiig még eddig senki sem tudta megfejteni; amiért is a clarissime nagyon megharagudott a kapcáskodó diákra s rárivallt keményen:
– Menjen kend az utamból, kend részeg nebuló! Én inquirálni jöttem ide.
Erre a szóra a megrettenő részeget adta elő Borcsay. Elkezdett sírni, ordítani, hogy ő most van itt legelőször; térdre esett, esküdött, hogy sohasem iszik többet; bocsássanak meg neki, irgalmazzanak a fejének! Megkapta a clarissime kezét, kebléhez szorongatta; s mikor az nagyon mérgelődött már, mikor a két jurátus és két dárdás is segélyére sietett, hogy a feltartóztatástól megszabadítsa termetét, akkor meg éppen ahhoz folyamodott Borcsay, hogy előkészületet tett oly kitörésekre, amiket csak a viharos tenger s a még viharosabb bor szokott előidézni az embernél, mely szándékolt eruptiótól ijedtében aztán mind az öt megretirált, s lőtávolon kívül helyezte magát. Denique Borcsay e hercehurcával időt nyert társainak a krónika eldugására; mire az inkvizíció utat tört magának a benyílóig, már akkor nem volt ott más, mint egy víg társaság, mely a hosszú asztalt körülülve, dalolt és poharazott.
Az elnöki széken már nem ült Jenőy, hanem sánta Biróczy.
A diákok nem mutattak semmi meglepetést a clarissime megjelenésén.
A csárdázást tiltja ugyan az iskolai törvény, de nem veszik azt szigorúan: amit a büntetés mérlege is bizonyít; például a pápai kollégiumban tíz garas volt a büntetése a kocsmában kapatásnak, s ezzel egyenlő értékű a más kollégiumokban, hol a büntetést naturáliákban adták ki (börtön, megdorgáltatás). Annálfogva nagyon érthető volt a meglepett krónikásoknak azon törekvése, hogy inkább engedjenek magukra bármily magas fokú kocsmai kihágást bizonyulni, semhogy annak a gyanújába keveredjenek, amit éppen elkövettek: költemények szavalása! Tudományos értekezés! Tárogató-fúvás! Krónikaírás! Clarissime domine Muskotályi ünnepélyes tekintetet akart adni arcának, ami sehogy sem illett neki. Az átkozott diák előtt egészen oda volt a tekintélye már. Pedig igazán tudós ember volt. De szerencsétlen termete miatt kikaptak rajta, s aztán ő is üldözte a diákot. Akárhányszor meglátott az iskola falára felmázolva veres krétával egy nagy gömböt, annak tetejében egy kis gömböt, a nagy gömbnek négy vonással kezet lábat, a kis gömbnek két ponttal, meg egy húzással szemet-szájat festve: alá sem volt írva a neve, mégis tudta, hogy ő az ott. Még a tanodai táblán is ott találta ezt a mértani ábrát: aláírva Q. F. D. – Mégsem volt jókedve.
– Mit mívelnek kendtek itt? – kérdezé parancsoló orrhangon, s nádbotja végével odakopogtatott az asztalra.
Sánta Biróczy érzé magát felhívatva az elnöki válaszadásra:
– Az exegeticát fejtegetjük. A kánai menyegző a textus.
– Nem kendhez szólottam. Humanissime Jenőy miért nem ül kend az elnöki széken?
Jenőy előbb gúnymosollyal vetette magát hátra székében; aztán diákos humorral felelt:
– Ennek oka a fizika szabályában rejlik: „de impenetrabilitate corporum” a testek áthatlanságáról. Mivelhogy Biróczy már ott ül, s mivelhogy Biróczy „test, s mivelhogy „a testek áthathatlanok, s így két test egyszerre egy helyen nem lehet.
– Nemde, nem kend-e a krónikaírás prezidense?
Jenőy bámuló arcot csinált.
– Miféle krónikáé? A Krónikon Budensét tetszik-e érteni? vagy Anonymus Belae regis notariusét? avagy Szalárdy krónikáját, vagy Márkus festett krónikáját, vagy a carmen miserabile krónikáját?
– Ne csináljon kend magából bolondot. Kendnek becsületes arcához nem illik a komédiajátszás. Kendtek itt tiltott conventiculumokat tartanak, melyeket tilt Leopoldus I. törvénye; kendtek itt calumniákat támasztanak, miknek büntetése megszabatik a II: 71-ben, a magas udvar és az országgyűlési követek ellen rágalmazó verseket és pasquillusokat jegyezve fel róluk.
– Depraecor! – szakítá félbe Jenőy. – Nekem mint juristának a törvények idézését jobban kell tudnom; a conventiculumokat I. József törvényei tiltják: 1599: 25. A calumnia pedig, melyet II: 71. megfenyít, nem rágalom, hanem igaztalan perlekedés címe. Az a calumnia, mely a felséges udvarra vonatkozik, I. István II. 53-ban fenyíttetik halállal, amely pedig rágalmat jelent az inclyti Status et Ordines ellenében, ezt az 1725: 7. és 9. bünteti kétszáz forintokkal.
A clarissime domine majd kiugrott a bőréből dühében.
– Nem azért jöttem én ide, hogy itt kend nekem a Tripartitumból prelegáljon; hanem hogy adja elő azt a krónikát, hol van?
– Ilyen nevű állatról közöttünk soha említés sem tétetett.
– Casuista! Jezsuita! A nevekbe kötelőzködöl! Tudom, hogy egymás közt Koszorúnak nevezitek azt. Hol van a Koszorú?
Jenőy folyvást zavartalan humorral felelt:
– Koszorút csak kétfélét ismerek; az egyiket csinált virágból a menyasszony fején, a másikat babérlevélből a sültmalacon. S minthogy az egyik sincs e helyütt…
– Tace! Hasztalan a tergiversatio! Mindent tudok. Fel vagytok adva! Valljátok meg bűneiteket őszintén; az büntetésteket enyhíteni fogja. Adjátok elő irataitokat.
– Quaeras! (keresd!) – ordíta közbe egy basszus hang. Barkóé volt az. S erre unisono felkiálta a többi „quaeras!” keresd!
A clarissime azzal nekiindult a botjával végigkopogtatni a hordókat: melyik kong? Melyik üres?
A részeget játszó Borcsay pedig csak azért is felkapaszkodott egy hordó tetejére, arra ráült, mint a lóra, ahogy Bacchust festik a kártyán, s onnan kezdett el dalolni:
Elindula Szent Péter Rómába,
Botját veté vállára haragjába:
Botja végén csutora,
Csutorában jó bora.
Iszik, mikor akarja,
Fülöpöt is kínálja.
Mindenki előtt ismeretes lesz az a tudományos experimentum, hogy ha egy hordót, mely nincs egészen teli, alulról megkopogtatnak, ott nem ad hangot; ha pedig felül kopogtatják meg a fenekét, ott már kong; – de még olyan eset nem fordult elő a fent leírt időkig, hogy egy hordó, mely akonájáig tele van, alulról megütve adjon kongó hangot. Clarissime Muskotályinak adatott meg ez új „vacuum Torricellianum” cet felfedezni.
Amidőn ugyanis ahhoz a hordóhoz ért, amelyen Borcsay lovagolván, insolenskedett, s annak a fenekét is megkoccintá nádpálcája fogantyújával: íme a hangszer felül csak koppant, de alul döngő szózatot adott.
– Ez az! – inte a clarissime kísérőinek, s azzal diadalmasan fordult az elámuló diákhoz a hordó tetején. – No, most rugdalózzék kend! Most invocálja Bacchust és Gambrinust! Hát kend mit szól ehhez, humanissime Jenőy? Aki olyan fizikus; nem tudná nekem megmagyarázni, mi okozza azt, hogy ez a hordó alul kong, felül pedig nem ad hangot?
Jenőy zavarodatlanul felel:
– Egyszerű tudomány. Mindenki tudja, hogy a debreceni bor „fel szokott fordulni”; ez bizonyosan akkorát fordult, hogy alul került a levegő, felül a bor.
– Majd végére járunk e nevezetes phaenomenonnak. Spirité! Hívjátok ide a csaplárost.
Nagy uram nem volt messze.
Hozta már a kalapácsot.
– Ne törjük rajta fejünket sokat – monda a clarissimének – megmondom, hogy ennek a hordónak kettős feneke van; még a háborús világban készült, s arra szolgált, hogy a rejtekébe dugdosta el a jámbor ember a félteni való pénzecskéjét. Jelenben pedig semmi sem lévén benne.
– Semmi-e? – szólt gúnyosan a clarissime, a félszája szegletéből eresztve a szót –, no, majd mindjárt analizáljuk hát azt a semmit. Nyissa ki kegyelmed a hordó ajtaját.
Az igen egyszerű műtétel, a hordófenéknek van egy hermetice záródó ajtaja, melyet egy vastag retesz szorít a fenekéhez; ha e reteszt kiütik belőle, menten ki lehet venni az ajtót.
Glarissime Muskotályi azt sem várta, hogy a jurátus belevilágítson a felszabadított odúba; hanem sietett kurta térdeit meghajtani s nádpálcájával belekotorászni a rejtélyes üregbe, hogy annak elefántcsont fogantyújával kihúzza ebből a corpus delictit. A négy asszisztens ugyan segített odanézni; míg Nagy uram kerek hasán összetett kezekkel sopánkodott a diákok helyett: „no jojcakát nektek szegény latinusok! jojcakát neked csittvári krónika: elárult benneteket a gézengúz Aszályi!”
A clarissime pedig addig húzta, addig vonta a botja kampójára akadt papiroszörejű tárgyat, míg szerencsésen kirántotta azt a hordóból – s mi vala az – egy irtóztató nagy koszorú vereshagyma.
– Ecce! – kiálta fel Jenőy. – Ez a harmadik koszorú csakugyan nem jutott eszembe.
E furcsa trophaeum láttára féktelen hahotába tört ki az egész siserahad; nevetett maga Nagy uram is. (Hogy az ördögbe változott át az a krónika vereshagymává?) Még a két jurátus is a clarissime háta mögött megesett a röhögés ördögének; nem ugyan fennhangon, de legalább pantomiában; mind a kettőnek a füléig szaladt a szája, s laposra hunyorult a szeme; mikor pedig a clarissime hátranézett, akkor hirtelen bekapta mindegyik a száját s felrántotta a szemöldökét, de ha elfordult, megint csak kilátszott mind a harminckét foguk. Míg a szegény mendikás odahátul, ha egyébbel nem mert nevetni, hát a nyakát húzta le a válla közé, s a térdét emelgette, azzal nevetett.
Hová lett hát a csittvári krónika? Az áruló világosan megmondá, hogy hol van a rejteke. Egy olyan roppant fóliáns, egy „elefantina moles” csak nem dugható el akárhová.
A clarissime tüzet szikrázott a dühtől. S ebben a dühében meglátott az asztalon valamit. Annak a láttára aztán földhöz csapta a botjára akadt hagymafentőt, s győzedelmes kegyetlenséggel mutatott az ujjával, a botja végével arra a bizonyos tanújelre.
– Hehehe! Hát ez micsoda itt, clarissimi? Ez a fényes cseppecske itt az asztalon? Az ott egy tintacsepp!
Valóban egy áruló tintacsepp maradt az asztalon, s ez most mindent fel fog fedezni.
– Kendtek itt nem ittak; hanem írtak! – rikácsolt a clarissime, botjával az asztalra kopogtatva.
Jenőy észrevette társai arcán a veszélyt, melyben forognak. Nincs ahhoz fogható veszedelem, mint mikor valakit egy hazugságon rajtakapnak; nagy hősök, kik minden martyriumot ki tudtak állni; nagy gonosztevők, kik semmi kínzástól meg nem puhultak, egyetlen rajtakapott hazugság miatt úgy el tudják veszíteni egész lelki keménységüket, hogy nem bírnak tovább tagadni; végigvallanak mindent.
Ennek hirtelen be kell vágni az útját.
Jenőy dacosan felugrott az asztal mellől s odavágva tenyerével az incriminalt tintacseppre, rázendíté az elátkozott refrént.
„Csak azért is Dungó!”
Akkor egyszerre valamennyien utána, mint a bomlott óra:
„Dere-düre-duda Dungó!”
Mint az erdei ördögök fellázadása, olyan volt a bomlott zsivaj, ami erre keletkezett; ahány torok, annyi énekelte, s ahány ököl, ahány sarok, annyi dobolta, asztalon, hordó fenekén a veszedelmes nótát:
Debrecenben kidobolták,
Hogy a Dungót ne danolják,
Csak azért is Dungó! – és a többi.
A kitört rebellió egy időre megzsibbasztá a hatalom kezeit. Professzor, jurátus, dárdás elámulva vonult a biztos háttérbe, melyet, amint a rosszcsont észrevett, „usgye fóre!” felkerekedett, neki az ajtónak; mire valakinek eszébe jutott volna, hogy utánuk menjen, már kinn voltak a házból.
– Hiszen majd holnap megkaplak benneteket! – börzsölködött utánuk a clarissime.
Igen: a diákokat; de nem a csittvári krónikát. Üthetik már ennek a nyomát; nincs már az a pincében. Az alatt a rövid idő alatt, amíg a Borcsay részegségi produkciójával az inkvizítorokat feltartóztatta, a társak hirtelen szétszedték a krónikát, s ki-ki egy darabot elrejtett belőle a tógája alá.
Barkónak jutott a borjúbőr boríték, az csattogott olyan nagyon a tógája alatt, mikor futott. Ki jött volna arra a gondolatra, hogy egy nyalábnyi nagy pandektát a diákok zsebében akarjon megtalálni? Jenőy megijedt a tintacsepptől, hogy az motozásra vezet; azért vetemedett arra a kétségbeesett gondolatra, hogy a pasquill nótáját a kigúnyolt nagyhatalomnak szeme közé rivallja. Ez volt az egyedüli menekülés.
Őket ugyan valószínűleg ki fogják mármost majd csapni az iskolából; – hanem a csittvári krónika meg van mentve.
– Vajon miféle bor lehetett az, amitől ezek a gaz lurkók ily pogányul lerészegedtek? – mondá clarissime Muskotályi, megvizitálva a kancsót és a bádogpoharakat sorban.
Hát nem volt azokban egy csepp bor sem. Nem ittak azok semmit.
Eggyel több bűnvád rájuk nézve.
