Posted on Hozzászólás most!

Móricz Zsigmond Úri muri – Ingyenes hangoskönyv letöltés

Új ingyenes hangoskönyv jelent meg a MEK kínálatában.

A magyar ember meg van róla győződve, hogy jó feleségtartó, viszont már az iskolában arra tanítottak bennünket, hogy az ősmagyarok egynejűségben éltek, s a feleség egyenrangú volt az urával. Hát én láttam, hogy másfajta népek hogy tartják a feleségüket. A német úgy tartja, mint egy háztartási hivatalnokot. A zsidó úgy, mint egy háremhölgyet, de egy emancipált háremhölgyet. Az olasz, mint egy rabot. Bezárja a házba, s féltékeny, s egy életen át nem szűnik meg vad ellenőrzés alatt tartani. De a magyar embernél az asszonynak a legbizonytalanabb a pozíciója, mert a magyar asszonynak úrnak is kell lenni, rabszolgának is, műveltnek is, butának is. Istennőnek is, ringyójának is, mert a magyar úr úgy néz a feleségére, mint felsőbbrendű lényre, akit sikerült neki leigázni.

A hangoskönyv letölthető a MEK oldaláról MP3 formátumban vagy letölthető innen:

  1. 00-Moricz_Zsigmond-Uri_muri.mp3 (00:57 min. 0.7 Mbyte)
  2. 01-Moricz_Zsigmond-Uri_muri.mp3 (30:31 min. 22.0 Mbyte)
  3. 02-Moricz_Zsigmond-Uri_muri.mp3 (19:23 min. 13.9 Mbyte)
  4. 03-Moricz_Zsigmond-Uri_muri.mp3 (16:56 min. 12.2 Mbyte)
  5. 04-Moricz_Zsigmond-Uri_muri.mp3 (27:08 min. 19.5 Mbyte)
  6. 05-Moricz_Zsigmond-Uri_muri.mp3 (18:59 min. 13.7 Mbyte)
  7. 06-Moricz_Zsigmond-Uri_muri.mp3 (53:43 min. 38.7 Mbyte)
  8. 07-Moricz_Zsigmond-Uri_muri.mp3 (48:50 min. 35.2 Mbyte)
  9. 08-Moricz_Zsigmond-Uri_muri.mp3 (29:02 min. 20.9 Mbyte)
  10. 09-Moricz_Zsigmond-Uri_muri.mp3 (09:42 min. 7.0 Mbyte)
  11. 10-Moricz_Zsigmond-Uri_muri.mp3 (46:01 min. 33.1 Mbyte)
  12. 11-Moricz_Zsigmond-Uri_muri.mp3 (15:28 min. 11.1 Mbyte)
  13. 12-Moricz_Zsigmond-Uri_muri.mp3 (27:50 min. 20.0 Mbyte)
  14. 13-Moricz_Zsigmond-Uri_muri.mp3 (16:58 min. 12.2 Mbyte)
  15. 14-Moricz_Zsigmond-Uri_muri.mp3 (23:05 min. 16.6 Mbyte)
  16. 15-Moricz_Zsigmond-Uri_muri.mp3 (18:42 min. 13.5 Mbyte)
  17. 16-Moricz_Zsigmond-Uri_muri.mp3 (18:05 min. 13.0 Mbyte)
  18. 17-Moricz_Zsigmond-Uri_muri.mp3 (14:51 min. 10.7 Mbyte)
  19. 18-Moricz_Zsigmond-Uri_muri.mp3 (16:35 min. 11.9 Mbyte)
  20. 19-Moricz_Zsigmond-Uri_muri.mp3 (20:17 min. 14.6 Mbyte)
  21. 20-Moricz_Zsigmond-Uri_muri.mp3 (28:07 min. 20.2 Mbyte)
  22. 21-Moricz_Zsigmond-Uri_muri.mp3 (27:50 min. 20.0 Mbyte)
  23. 22-Moricz_Zsigmond-Uri_muri.mp3 (20:27 min. 14.7 Mbyte)
  24. 23-Moricz_Zsigmond-Uri_muri.mp3 (38:33 min. 27.7 Mbyte)
  25. 24-Moricz_Zsigmond-Uri_muri.mp3 (47:39 min. 34.3 Mbyte)
  26. 25-Moricz_Zsigmond-Uri_muri.mp3 (18:52 min. 13.6 Mbyte)
  27. 26-Moricz_Zsigmond-Uri_muri.mp3 (75:56 min. 54.7 Mbyte)
  28. 27-Moricz_Zsigmond-Uri_muri.mp3 (11:42 min. 8.4 Mbyte)
  29. 28-Moricz_Zsigmond-Uri_muri.mp3 (15:13 min. 10.9 Mbyte)
  30. 29-Moricz_Zsigmond-Uri_muri.mp3 (31:11 min. 22.4 Mbyte)
  31. 30-Moricz_Zsigmond-Uri_muri.mp3 (09:06 min. 6.5 Mbyte)
  32. 31-Moricz_Zsigmond-Uri_muri.mp3 (18:23 min. 13.2 Mbyte)
  33. 32-Moricz_Zsigmond-Uri_muri.mp3 (21:41 min. 15.6 Mbyte)

Szöveges változat: https://mek.oszk.hu/01400/01431

Részlet a könyvből:

A Sárga rózsában csak Borbíró ült egyedül.

Ült a spriccere mellett, s nézett a levegőbe. Úgy el tudott ülni hétszámra, hogy egyet se szólott, a világon semmire kíváncsi nem volt, csak ült s nézett. Nézte, hogy a légy hogy mászik a falon, utána nézett, míg el nem repült, akkor megint jött egy másik légy, akkor meg azt nézte, osztán az is elrepült egyszer.

Akkor rámeredt a falon függő naptárra, s azt nézte: Június. Később a számot nézte: 7. Nézte, de nem gondolt hozzá semmit. Azt úgyis tudta, hogy péntek van, s azt is, hogy a Millénnium nagy esztendeje.

Hirtelen fölneszelt, Zoltánt látta meg az utcán, Szakhmáry Zoltánt.

– Hé, Zóltán, Zóltán! – kezdett el kiabálni – Zóltán, Zóltán!

Zoltán odanézett, erre ő visszaült a helyére, s nem nézett többet a legyekre, olyan egyenesre ült, mint a komondor, mikor várja a gazdáját a pincéből. Ellenben észrevette, hogy a vendéglő előtt egy csoport parasztember ácsorog. Biztosan a mérnököt várják a vízszabályozási munkák miatt.

Zoltán megjelent az ajtóban.

– Gyere mán Zóltánkám, az isten áldjon meg, igyál meg egy pohár sert. Meghalsz szomjan ebbe a melegbe.

Szakhmáry Zoltán nem is mosolygott, természetesnek vette ezt a jóságot, amely oly méltó volt e régi templomhoz. A könnyű vinkók és fanyar csigerek áldozati helyéhez. A százéves nagy épület elborulva, elbarnulva áll az alföldi izzó napsütésben, a ráboruló széles porkupola alatt, s minden zuga és minden téglája élő tanúja a magára maradt magyar temperamentum vergődő és verekedő tombolásának.

A korcsma volt ez. Ahol az emberek mindig megtalálták, már akik keresték, a vigasztalást, a barátságot és a feledést.

Zoltán intett a pincérnek, s az szaladt a sörért.

– Nem is tudtam, hogy idebe vagy, azt hittem, odaki vagy.

– Bejöttem.

– Azír, mer nem vótál idebe.

Zoltán kinézett:

– Micsoda bagázs ez?

A parasztok felé intett.

– Má néztem az előbb őket. Kubikusok vagy effélék. Biztosan a mérnököt várják. Alighanem fel akarják vállalni a medencét.

Zoltán egy hajtásra kiitta a sört, s még egy pohárral koccantott.

A falak hűvösek voltak. Rideg magas stukatúros mennyezet, de a falak vastagok voltak, és nem eresztették át a napsugarat. Nappal bizony elég rideg s elég barátságtalan hely, a nagyon piszkos fehér abroszaival s a monotonul festett fal zsírfoltos kopottságával. Nem volt ez magyar szoba, éppúgy állhatott volna Varsóban vagy Tirolban vagy Belgrádban, de szoba volt, asztalok voltak benne, kemény faszékek. Le lehetett ülni, és itt sört lehetett inni, vagy borocskát, s mindenesetre diskurálni. Azt nagyon lehetett és magyarul.

– Nagyon meg van dűlve az a te búzád, nagyon kövér – mondta Borbíró.

Zoltán gondolkozott.

– Nem lesz annak semmi baja.

– Nono, nono – mentegetőzött Borbíró -, persze hogy nem lesz, inkább nagyon is egy nagyon szép búza, ami ritkaság. Azér dűlt meg is benne itt-ott, mer hát nagyon is kövér. Inkább az, hogy az idén nagyon sok az üszög, hogy ilyen idő van.

– Nincs is sok eső.

– Nono, eső ippen olyan sok nincs, de az bolond egy csúnya szerzet az az üszögféle, megszaporodik az esőbe is, meg száraz időbe is.

– Csávázni kell.

– Á, az csak olyan szenteltvíz, nem hiszek én abba.

– Nálam nincs üszög.

– Majd lesz, majd lesz Zóltánkám, fene piszok féreg a, az ember azt hiszi hogy nincs, oszt a végin moshatja a búzát, mégis lila lesz a kenyere. Ismerem én mán ezt a gyalázatos mestersíget.

Kinézett a piac felé, ahol ebben a percben rettentő nagy porfelleg futott keresztül.

– Kunsági eső – mondta Zoltán, s cigarettára gyújtott.

De Borbirónak felragyogott az arca, s elkezdett kiabálni:

– Csu-li! Csu-li!

Csörgheő Csuli ment keresztül a piacon, s visszafordult.

Borbíró fél kézzel nagyon integetett neki, s Csuli csakugyan nem állott ellent a hívásnak, abbahagyta az útját, s megfordult, hasasan, de peckesen jött errefelé.

Most megint nyugodtak voltak, nem kellett tovább beszélni, hogy megint vártak. Ültek s hallgattak. Borbiró megint egy légy után nézett. Nézte, hogy az a kis légymadár az asztalon szerelmi párbajt kezdett. Milyen hamar végeznek, csóválta a fejét, s egyik elrepül erre, a másik arra vajon megismerik ezek még egyszer egymást a közt a sok légy közt.

Zoltán észrevette, mit néz, s ő is odapillantott.

– Így kék ezt csinálni – mondta csöndesen – az embernek is. Nem volna annyi fájdalom…

– Fájdalom! – mondta Borbíró. – Fene fájdalmaskodik ilyen miatt; én ugyan nem sok teketóriát csinálok az egészbül. Kazal alatt vagy boglya mellett, nekem nagyon mindegy.

Zoltán kicsit mosolygott.

– Bolond vagy komám, de hát születési hiba, igaz-e?

– Mit trafikál ez a Csuli a parasztokkal. Ennek mindent tudni kell, az öregnek.

Odanéztek, Csuli kivallatta az embereket, s jött.

Úgy állott ott kövéren, kereken, piros arccal, gömbölyű fején kis gömbölyű vadászkalappal. Komolyan és úri méltósággal. A parasztok, sovány, csontos fekete emberek előrehajolva, kíváncsian néztek rá. Úgy állottak ott, mint az ellenségek, akik egyelőre békességet kötöttek. A falusiak oly idegenek s falusiak voltak, és Csörgheő Csuli olyan úr, városi és idevaló.

– Mindent jó tudni – mondta Zoltán -, de az ember mindent későn tud meg. Ezt is most hallom, hogy a Dókára viszik a vasutat.

– Herczog?

– Igen. Pedig ha odaviszik, se a városnak nem ér semmit, se a tanyáknak.

– Majd a főjegyző.

– A polgármesternek kell itt a sarkára állni.

– Puha.

Most bejött Csörgheő, felfújtan, vörösen, kövéren, szuszogva, olyan hegyes hasa volt, mint egy debreceni cívisnek. Levette fejéről a kis zsíros zöld kalapot, s megdörzsölte puszta tenyerével deres fejét, kurtára gépelt sűrű haját.

– Mit akarnak itt ezek? – kérdezte Borbíró.

Csuli kinézett a kubikosokra.

– Pízt akarnak, pízt… No mi lesz azzal a sörrel, miltóságos úr, megazisten! – röffent rá a pincérre, aki nem látta őt bejönni, de most azonnal fordult, s futott a krigli sörért.

Ahogy most együvé ültek hárman, olyanok voltak, mint a három grácia. Mindnyájan vastagok, vérrel s egészséggel tele. Olyan emberek, akik tudják, hogy miért élnek. Látszott rajtuk, hogy mindegyiküknek megvan a kétszázötven, háromszáz holdja, s megvan az életük, megvan a koruk, mert férfikorban vannak mind a hárman. Zoltán a legfiatalabb köztük, de azért mégis ő a legelső, mert pontosan tudja mindenki, hogy háromszáznegyvenhét hold saját földje van, s azonfelül most két éve nagy bérletbe is vágott. No meg azonfelül nemcsak a föld számít, hanem maga az ember is.

A vízszabályozási mérnök jött be most. Micisapkát viselt és acélcvikkert. De ő is jó húsosformájú ember volt, sőt kicsit hájfejű, furcsa, hogy városban is teremnek ilyen jó alakok azon a vékony koszton.

– Mi lesz a medencével, mérnök úr? – kérdezte Csörgheő Csuli, s odanyújtotta neki a kezét. Nem is eresztette ki a markából a mérnök puha kezét, s az nem is tudott menekülni, mert a Csuli keze feketevörös volt, szőrös, s minden szőr tövén egy-egy fényes izzadságcsöpp volt, de a tenyere száraz.

– Tízezer köbmétert kell kiemelni – mondta a mérnök.

Csuli eleresztette, s azt mondta:

– Mit fizet köbméteréért.

A mérnök nevetett s megigazította a cvikkerét.

– A mán alku dóga.

– Hát alkuggyunk.

– Mér, Csörgheő úr is vállalná?

– Mér ne?

Az urak összenéztek, ugyan milyen huncutságban fő a feje ennek a Csulinak.

– Ha én elvállalom – mondta pohogva Csuli -, akkor legalább biztos lehet, hogy meg is lesz.

– A sszent – mondta Borbíró.

– Nehéz munka az, kérem, – mondta a mérnök -, tízezer köbméter földet kiemelni, kifuvarozni.

– No mán azt nem vállalom, hogy ássam, de a fuvart igen.

– Azt nem is lehet, ahhoz szakmunkás kell, a csongrádi kubikusok.

– No, ki a szóval, mit fizet köbméteréért? Szekerem, lovam, van, ha nem elég, lesz, erő van…

– Egy forintot – mondta ugratva Borbíró.

A mérnök nevetett.

– Távol vagyunk.

Csörgheő kiitta a sörét.

Szembe nézett a mérnökkel. Erős és harapós szemmel. És itt most nem volt kocsma, nem volt mulatság, itt most egyszerre harctér volt, ahol valaki bajonettet szegez váratlan támadásban.

– Hát, mérnök úr, ne alkudozzunk. Harmincöt krajcárért vállalom.

– Drága – mondta tűnődve a mérnök, és elfordította a szemét, mint aki védekezik, mint aki nem akarja, hogy a szembogarán át belecsáklyázzon a másik a gyönge akaratába.

– Nem drága.

– Drága, mert a Tisza-szabályozásnál sehol huszonhat krajcárnál többet nem fizetünk.

– Ja, az a Tiszán van, barátom. És mondok valamit. A medence körül mind az én földjeim vannak, én pedig így a markomba tartom a vállalatot, mert én egy véka fődet nem engedek a partomra vetni; ha pedig azt el kell hordani, túlra, akkor azt magának negyven krajcárért se vállalják.

– Először is erre törvény van kérem, kisajátítási törvény.

– Ugyan kérem, az öcsém a főkapitány, a bátyám a polgármester.

Az urak felnevettek, mert ebből egy szó sem volt igaz.

– És aztán – folytatta a cvikkerje felett átnézve a mérnök – mért ne engedné Csörgheő úr, azok a földek ott csupa szikterület, mind terméketlen. De ha megterítteti a jó földdel, csak hasznára lesz.

– Két centiméter… Ha én be akarnám teríttetni a földemet, tízezer köbméter két centire se terítené be.

A mérnök magyarázni kezdett, hogy felfogása helytelen, csak a szikes területeket kell beteríteni… De Csörgheő ingerülten intett.

– Alkuszunk vagy nem alkuszunk? Én se kérek többet, mint más. És én jobban megfelelek a munkának, az csak elhihető.

A mérnök hallgatott, aztán:

– Huszonöt krajcár van előirányozva – mondta.

– Hogy én adjak huszonöt krajcárt magának? Négy kis pohár sör s egy krajcár borravaló a pincérnek. Gilt.

– Nem – nevetett a mérnök -, huszonöt krajcár fuvarköbméter.

– Nem jövök ki, mert nézze, mérnök úr, tudja maga mi a széna ára?…

És most kezdődött egy alku, amely olyan volt, mint minden alkudozás szokott lenni. Mind a két fél áldozati báránynak tüntette fel magát. A mérnök hangsúlyozta, hogy ő csak egy egyszerű hivatalnok, aki nem keres az üzleten, aki csak végrehajtja, amit a Társulat igazgatósága engedélyez. Csuli viszont a széna árát, a ló árát jajgatta, hogy tönkre megy a ló ebben a munkában, s nincs takarmány a nagy szárazságban, a kocsisok viszont lopnak, az emberek csalók, rablók, le fogják pusztítani a gyümölcsöt, a dinnyét, lelegeltetik a vetést, legázolják a mákot. Szánalom volt hallgatni az egyiptomi csapások sorozatát, amit ő idéz a fejére. S egyre tanúknak hívta Zoltánt és Borbírót. Végre megegyeztek huszonnyolc krajcárban, írást is csináltak, s fel is vett száz forint előleget.

A mérnök elment, vaklálva a cvikkere mögött, s fogalma sem volt róla, hogy azok a parasztok, akik kint ácsorogtak, őt várták, a kopoltyúsi talyigások.

Ellenben Csörgheő kiizent nekik, hogy jöjjenek be.

A kopoltyúsiak úgy jöttek elébük, mintha az úr asztalához járulnának.

Csuli úgy nézett rájuk, mint egy vizsgálóbíró.

– No barátom, hát mernek vállalkozni a föld kifuvarozására?

– Azért vagyunk itt tekintetes uram, ha munka lesz.

– Munka van; az van; tízezer kocsit kell széjjelhordani… De vannak-e jó lovaik, talyiga, minden.

– A vóna, csak munka lenne – vonta vállát a bandavezér, aki nemigen akart idegen és illetéktelen urakkal tárgyalni -, de most jövünk a helyszínről – nincs kint a mérnök úr.

– No, az már nem tartozik a mérnök úrra. Az mán az enyim. Mert hát megvettem tőle a fődet, tudják-e, osztán el kell teríteni az én szikes kopolyáimon. Érti?

– Igen – mondta a kopoltyúsi.

– Hát az én szikes földjeim ott vannak a Berettyó-parton, mind az enyém, ott kell azt lerakni, ahogy megmutatom. Hát mit kérnek érte?

Most osztán kezdődött egy még nagyobb alkudás, mert most a parasztok kezdtek cigánykodni, mint az előbb Csuli. Hja, azt nem lehet, mert hol vannak azok a földek, mennyi munka az; meg hol hálnak, meg hol laknak, mennyi ló megy tönkre, széna nincs, abrak, istálló… S ezt abban a reményben, hogy nem is kell nekik széna, ott a legelő, se istálló, ott az ég és a fűzfák…

– Kapnak köbméterenként húsz krajcárt.

– Még harmincér se, tekintetes uram.

– Mit akarnak; arany dolguk lesz; ott a tanya a helyszínén, beköthetnek, belakhatnak. Ott a széna, ott a szalma, ócsón adom kendteknek…

S folyt a cigánykodás. Nem is lett volna vége, ha Borbírónak a szeme meg nem akad az utcán egy csoport, ácsorogva közeledő emberen.

– Hagyd őket – mondta Csuknak -, hagyd el őket. Nem akarnak ezek dolgozni. Jönnek mán a csugariak.

Mindnyájan kinéztek az ablakon.

A kopoltyúsi bandavezér vad dühbe jött.

– Tekintetes úr! huszonnyóc! – mondta fulladtan.

– Huszonöt.

– Ne tegyen ilyet velünk, feleségünk, gyerekünk tönkremegy bele.

– Huszonöt.

– Legyen istene, uram, ne vonja el.

– Huszonöt.

– Meg kell gebedni ebbe a mai világba. Jégkár volt, tűzkár volt, azér muszáj nekünk ilyen munkát vállalni.

– Hát én nem kívánom kárukat, jóemberek, majd meglátom, mit szólnak a csugariak, ha velük nem tudok megegyezni, akkor maguké elsősorba.

– Nem lehet, uram. Nem lehet.

És elfordultak, hogy elmennek.

– No isten neki, megadom a huszonhatot – mondta Csali.

– Huszonhetet.

Csuli elfordult, mint akivel nem lehet beszélni. A bandavezér összenézett társaival, s előrelépett. Megvolt az alku.

– Nahát, ez aztán mese – mondta Borbíró fejét csóválva, mikor magukban maradtak. – Két pízt keres azon, hogy a sziket megterítik azzal a drága jó főddel, ötven pízir nem tudnám megcsináltatni. Hogy milyen szerencséje van ennek a vén Csulinak – s ököllel megkopogtatta a Csuli kerek fejét.

Csuli kétfelé törülte kurta bajuszát, s mosolygott.

– De már erre áldomást kell inni – mondta Borbiró -, de olyat, hogy a kiskutyák is megemlegessék.

– Gilt.

– Zóltánkám, láttad ezt, hogy ennek milyen kutya szerencséje van, ennek a vén gazembernek.

Zoltán csöndesen mosolyogva ült, kissé merev volt a mosolya, mert a szájából vette ki a dolgot Csörgheő, de ő ennek csak egy századrészéig jutott el tervben s ötletben: ő a kopoltyúsi talyigásoktól akarta venni a földet, hogy hordják az ő földjére. Már az is nagy érték lett volna, ha jó földet hordathat a szikes területekre, épp azt számítgatta magában, hogy megérné, ha pénze volna, a föld teljes értékét is… Most már nem lehet többet segíteni rajta, ez a vén gazember csakugyan zseniálisan kibabrált velük. De viszont valami szilaj tűz kezdett benne felgyulladni. Annyi baja s annyi keserűsége van, kezdi nem bírni, nem bírni! Mit akarnak már vele az égbeliek, hogy ennyit raknak rá… Nincs pénze, nem is tudja kifizetni a rigolírozást, most is azért jött be, hogy elmegy a zsidóhoz pénzért, mindennap a nyakán vannak a parasztok. Már búzájára, borára, kukoricára annyi előleget vett el, amit lehet, már nagyon fojtogatja a kötél, s ilyenkor nincs más orvosság, kirobbanni…

– Rajtam nem múlik – mondta fulladtan.

– De még a lesz az egy hasznom – mondta Csuli kissé öntelten -, hogy a tanyába fog lakni a társaság. Negyven lú. Mindet megetetem velek azt a jó csátés színámat, akit semmiféle állat nem eszik.

– Osztán neked hagyja a ganét is, igaz-e – mondta Borbíró.

Zoltán fütyörészett, hogy idegességét csillapítsa. Ezt mind neki kellett volna megcsinálni, most mindenki csudálná érte, Csulit csak kiröhögik az agyafúrtságáért… Eh, mit, úgyis nagyon szakad minden kötél, dűljön össze az egész… Az asszonydolgokat is ilyen egyszerűen tudja elintézni más… Csak nála komplikálódik minden, mint a fene.

– Neked kén a dókai vasutat is nyélbe ütni – mondta Csulinak.

– Az nem érdek.

– Hogyne vóna érdek. Hol van nekünk a dókai állomás? Semmi hasznunk nem lesz belőle.

– Majd a főjegyző.

– A polgármesternek kell itt a sarkára állani.

Csuli hallgatott. Akkor azt mondta:

– Puha az ahhoz.

– Neked kén polgármesternek lenni, Csuli – szólt csöndesen Zoltán -, te kispekulálnád… De ezt meg is ünnepeljük. Háromezer forintot keresel itt egy ültő helyedbe, komám.

– Hun keresek én háromezret! Két pízt keresek. Mennyi az tízezer köbméternél!

– Asse kutya, kétszáz pengő.

– Kétszáz?… Ennyi az egész?… Hű de becsaptak!… Kétszáz pengő lett az egészbül, megazisten.

– Kétszázat szántál borkontóra, igaz-e?

– No annyit nem.

– Jól van, rendbe van, hé Málinka úr, híjjátok csak a tulajdonost – ötven pengőt fizet be Csörgheő úr borkontóra.

– Elszámítottam magamat, nagyon könnyen megadta a mérnök a huszonnyolcat, nem lett volna szabad harmincon alul vállalni. Ezeket is túlfizettem, egész beteg vagyok bele, no… Megazisten…

 

Fotó: Magyar Nemzeti Digitális Archívum

Vélemény, hozzászólás?